Fanatikus teniszrajongóból vált a sportágakat értő és részleteiben ismerő kommentátorrá. Közel másfél évtizede halljuk az Eurosport magyar nyelvű csatornáján, és az évek múlásával egyre inkább kivívta magának az őt jogosan megillető elismerést. Komfortzónája a tenisz, ő közvetítette a londoni olimpia megnyitóját, a hosszabbitas.hu révén pedig nem csak hangjával, hanem egyedi írásaival is találkozhatunk. Vélhetően sokan kitalálták: az Eurosport riporteréről, Szántó Petráról van szó. Nyitottságáról, közvetlenségéről már a megkeresés pillanatában meggyőződhettem: azonnal felajánlotta a tegeződést, így ilyen formában beszélgettünk kommentátori pályafutásának kezdetéről, példaképekről, Eurosportról, valamint szakmai kihívásokról, elvárásokról.
Lassan tizenöt éve annak, hogy rendszeresen hallhatunk az Eurosport magyar nyelvű csatornáján. Tudatosan készültél erre a pályára?
Abszolút nem. Főképp, mert nem volt előttem olyan példa, hogy lányból sportkommentátor lehet. Mégis úgy érzem, hogy sok tudatalatti lépés vezetett idáig. Pici koromtól kezdve teniszezem, lány létemre mindig is sportrajongó voltam, minden újságot, könyvet elolvastam, minden fontos sporteseményt megnéztem, a szobám tele volt sportolók posztereivel. Iskolás éveim alatt minden rendezvényen én voltam a műsorvezető, mert szépen olvastam, jó beszédeket írtam. Szociológusként végeztem az ELTE-n média- és kommunikáció szakirányon.
Teniszrajongóként éjjel-nappal az Eurosportot hallgattam, és persze nem tetszett, hogy a kommentátor állandóan kritizálta a kedvenc játékosomat, így regisztráltam a csatorna internetes fórumára, hogy jól beszóljak neki.
A kommentet végül nem mertem elküldeni, de az e-mail címem benne maradt a rendszerben. Másodéves egyetemista voltam, amikor kaptam egy levelet, hogy sportriporteri tanfolyamot indít az Eurosport, és elmentem a felvételire. Az volt a mázlim, hogy Horváth Mariann hatszoros vívó világbajnok már ott dolgozott kommentátorként, így a vezetőség nyitott volt arra, hogy női utánpótlást neveljen ki. Ez volt az én lehetőségem, amit persze évtizedes kőkemény munka követett.
Tekintve, hogy napjaink magyarországi teniszközvetítéseinek meghatározó kommentátora vagy, nyugodtan kijelenthetjük: sikerült élned a lehetőséggel. Mi kellett ahhoz, hogy sikeres légy egy olyan területen, ahol többnyire a férfiakat tekintik viszonyítási pontnak?
Hosszú évek szorgalma, kitartása, az elkerülhetetlen kudarcokon való átlendülés, és a folyamatos fejlődni akarás elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki a sportkommentátori szakmában meg tudjon maradni, meghatározóvá tudjon válni. Különösen igaz ez lányként, hiszen Magyarországon gyakorlatilag nincs olyan, hogy női kommentátor. Sok nő dolgozik a sportmédiában műsorvezetőként, hírolvasóként, riporterként vagy szakértőként, de főállásban dolgozó női kommentátor jelenleg kettő van ebben az országban, az egyik vagyok én.
Pályád előtt, vagy annak korai szakaszában voltak olyan személyiségek, akár kommentátorok, akár újságírók, akikre követendő példaként tekintettél?
A legviccesebb az én történetemben, hogy az a bizonyos teniszkommentátor, akinek be akartam szólni a fórumon, Szabó Gábor volt, az Eurosport vezető kommentátora. Mindig is szerettem a közvetítéseit, hiába nem értettem egyet a véleményével. Aztán végül pont ő tanított meg ennek a szakmának minden csínjára-bínjára. A mai napig ő a főnököm, neki kell megfelelnem. Nagy példaképem volt Pedro Pinto, a CNN egykori sportriportere, aki portugál létére angol nyelven is csodás hírolvasó, riporter és műsorvezető, és remek interjúkat készített a világ legnagyobb sportolóival.
Manapság azok a kollégák nyűgöznek le, akik képesek erőlködés és öncélúság nélkül humort, iróniát, irodalmat, kultúrát csempészni a közvetítéseikbe. Szeretem, amikor valakinek mindenféle tudatos tolakodás nélkül beszűrődik a személyisége a közvetítésbe.
Közvetítettél és tudósítottál már számtalan Grand Slam-tornáról, olimpiáról is, miközben a neved gyakorlatilag egybeforrt a hazai teniszközvetítésekkel. Mi az, amit ki tudnál emelni ebből a rendkívül hosszú és tartalmas időszakból?
Szeretem, hogy a munkámban soha nincs két egyforma nap, és büszke vagyok arra, hogy minden nagy teniszversenyről közvetíthettem. A sportkommentátor legszebb pillanata, amikor helyszínről dolgozhat, nekem volt szerencsém például a párizsi Roland Garroson átélni ezt. Ha a helyszínen vagyok, annyival több impulzus és élmény ér, ami mindennél több energiát ad. Fantasztikus volt Roger Federert, Rafael Nadalt és a legnagyobb sztárokat látni edzeni, játszani, vagy kérdezni őket a sajtótájékoztatón. Sportriporterként azonban nem ragadhatunk le egyetlen sportágnál.
Ennek megfelelően számos más sportág közvetítésében hallhattunk már. Mennyire nehéz átnyergelni „hazai pályáról” valami teljesen újszerű területre?
Az a munkánk, hogy bármit leközvetítsünk, amit kínál a csatorna. Ez különleges kihívás, hiszen míg a tenisz a komfortzónám, addig a többi sportágat meg kellett tanulnom. Bele kellett ásnom magam a vitorlázásba, a műugrásba, a ritmikus gimnasztikába, a curlingbe, vagy a női síugrásba. Ebben a szakmában a legváratlanabb dolgokra is fel kell készülnünk. Egy olimpián könnyen előfordulhat, hogy hirtelen íjászatot vagy szánkót kell közvetíteni, ilyenre is volt példa. Ezen kívül hírolvasóként és hírszerkesztőként is dolgozom, így az általános sportműveltség és ismeretek mellett folyamatosan képben kell lenni az aktuális történésekkel.
Az Eurosport egyebek mellett abban is egyedi a magyar sportcsatornák kínálatában, hogy mindent élőben csináltok. Mesélj kicsit erről!
Ezen mindenki meglepődik. Valóban, az Eurosport adását Párizsban szerkesztik egyszerre 22 országra, mi pedig Budapesten adjuk hozzá a magyar hangot. Ez egy angol nyelvű rendező utasításaival történik, akit a fülesen keresztül hallunk. Tényleg mindent élőben csinálunk, még a felvételről látható adásokat és a magazinműsorokat is. Itt nincs javítás, hibázási lehetőség. Ha elrontunk valamit, az adásba kerül. Ráadásul nagyon sok az élő interjús, beszélgetős, elemzős műsorunk, amelyek angol nyelven zajlanak. Ezeket gyakorlatilag szinkrontolmácsként közvetítjük. Nem árt, ha az ember négy-ötfelé is tud egyszerre figyelni. Ez persze nem egy különleges képesség, egész egyszerűen így tanultam a kommentátorkodást. Számomra az a természetes, hogy mindent ott és akkor kell megoldani. Kétségtelen, hogy ez egy elég mélyvízbe dobós módszer, de nincs ennél hasznosabb iskola ebben a szakmában. Így tanultuk meg azt, hogy élő adásban nincs lehetetlen.
Kommentátorként hogyan tehettek jobbá egy átlagos meccset, és felejthetetlenné egy önmagában is színvonalas összecsapást?
Az az érdekes, hogy nehezebb jobbá tenni egy átlagos meccset, mint felejthetetlenné tenni egy klasszikust. Utóbbi esetben a kommentátornak inkább háttérbe kell vonulnia és visszafogott professzionalizmussal asszisztálnia a képernyőn látható csodához, ami önmagában is eladja magát.
Fontos éreztetni a nézővel, hogy épp valami különlegeset lát, de felesleges ilyenkor túltolni a kommentátori szerepet. Persze könnyen okoskodom, mert ezt azért nem olyan egyszerű megvalósítani a gyakorlatban. Ha átlagos a meccs, akkor nehezebb a feladat, hiszen ekkor el kell hitetnünk a nézővel, hogy érdemes maradnia. Ez pedig akár ahhoz is vezethet, hogy megjátsszuk magunkat, így pedig hiteltelenné válunk. Egy átlagos meccsen kötelező a kommentátornak megtalálnia a jót, és meg kell próbálnia eltussolni a rosszat. Ilyen esetekben sokat segíthet a finoman ironikus humor, vagy a mély háttértudás, amivel esetleg színesíthetjük a közvetítést.
Ha van melletted egy szakkommentátor, az levesz némi terhet a válladról, vagy jó időnként egyedül közvetíteni?
Érdekes, könnyebben tudok egyedül közvetíteni, hiszen akkor a magam ura vagyok. Egyedül én közvetítek jól vagy rosszul, csak én hibázom, csak az én felelősségem az adás színvonala. Ha ül mellettem egy szakértő, akkor a felelősség ugyan megoszlik, mégis nagyon más műfajba csöppenek. Ilyenkor háttérbe kell szorítanom a szakmázást, és egyfajta moderátorrá kell válnom, le kell csupaszítanom a feladataimat. Jókat kell kérdeznem, beszéltetnem kell a szakértőt, ki kell húznom belőle olyan dolgokat, amiket magától nem biztos, hogy elmondana. Figyelnem kell a beszédmennyiség mérséklésére, a párbeszéd folytonosságára, jól kell ütemeznem a közvetítés, a laza beszélgetés, a kérdezz-felelek és az anekdotázás fejezeteit. Közösen kell elérnünk, hogy a szakértő olyan pluszt adjon a közvetítéshez, ami a hozzáértő és a laikus néző számára egyaránt értékes. A magam részéről nagyon fontosnak tartom a kémiát, az összhangot és a közös humort is, ezért nagyon figyelek rá, hogy a stúdióban jó hangulat legyen adás előtt, a reklámszünetek alatt, mert ez oldottabbá teszi a kommunikációt.
Rendszerint adottak felétek a sok esetben egymással össze nem egyeztethető nézői/olvasói elvárások, elvégre a legtöbb embernek van egy kedvence, akiről mindig pozitív kontextusban szeretne hallani/olvasni. Előfordult már, hogy megbélyegeztek részrehajlással? Mennyire nehéz megbirkózni ezzel? Lehet-e ma egyáltalán kikezdhetetlenül beszélni és írni sportról Magyarországon?
Egy dolgot nagyon fontos leszögezni: a néző többnyire szurkoló. Ha a kedvenc játékosa vagy csapata nem jól szerepel, akkor az a kommentátor hibája – ez a szurkolás ösztönös, emberi velejárója. Ha a kommentátor szakmailag helyesen észreveszi és elmondja, hogy az egyik fél nem jó, akkor az a sportoló szurkolójának nem esik jól. Éppen ezért képtelenség kikezdhetetlenül közvetíteni. Előfordult, hogy két nap különbséggel vádoltak meg azzal, hogy szívből rühellem és leplezetlenül rajongok Novak Djokovicért.
Összességében úgy érzem, hogy amikor néző vagyok, én is szurkolóként működöm, de amikor kommentátor vagyok, akkor semleges tudok maradni, akár tudatosan is. Erre nem mindenki alkalmas, de ez nem feltétlenül baj, hiszen emberek vagyunk.
Figyeled, olvasod a nézői visszajelzéseket?
Nagyon nehéz erre válaszolni, mert nagyképűnek tűnnék, ha azt mondanám, már nincs szükségem arra, hogy figyeljem és olvassam a visszajelzéseket. Ez nem is igaz teljesen, hiszen nehéz elkerülni a nézői véleményt, nem is akarom. Inkább úgy fogalmaznék, hogy az a típusú ember vagyok, akire pozitív hatással van az építő kritika, ugyanakkor le tudja rázni magáról a szándékosan romboló, irigységből vagy az előbb említett szurkolói öntudatból fakadó kritikát. Ez nagyon egészséges hozzáállásnak tűnik, de valójában abból jön, hogy pályafutásom elején még nem nagyon fogadták el a magamfajta sportriportereket.
Nekem ne beszéljen egy huszonkét éves kislány a sportról, biztos valakinek a valakije, hogy mikrofont kapott.”
És akkor most nagyon finomam fogalmaztam, nem nehéz tovább gondolni, hogy miket kaptam még akkoriban. Női kommentátorként a különböző vélt vagy valós frusztrációit levezetni akaró néző könnyű prédája voltam, és vagyok néha most is. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem hibázom, nem beszélek néha túl sokat, vagy nem rontok el dolgokat. Dehogynem. Csak megtanultam idővel, hogy nincs más dolgom, mint magamban folyamatosan átrágni, hogy mit csinálhatnék jobban, és hallgatni arra a néhány emberre, akinek a véleménye akkor is megfontolandó, amikor épp nem dicsér, hanem építő kritikát fogalmaz meg. Persze mindemellett borzasztóan jól esik, ha valaki veszi a fáradtságot, és ismeretlenül is rám ír, hogy elmondja, mennyire tetszett neki egy írásom vagy közvetítésem.
Azt gondolná az ember, hogy teniszrajongóként teniszt közvetíteni meglehetősen kényelmes és hálás feladat. Közvetítéseiden érződik is, hogy a játék minden olvasata érdekel. Mennyi utánajárást, háttérmunkát igényel egy-egy közvetítési nap?
A munkám a hobbim, így nem olyan nagy kínszenvedés egyfolytában felkészülésben lenni. Nyilván az is segít, hogy ha az ember több ezer órányi sportot közvetített, akkor a sportolók nagy része egyfajta családtaggá válik. Ismerem a játékosok mozdulatait, arckifejezéseit, hangjukat, játékstílusukat, reakciójukat, statisztikáikat, edzői stábjukat, családjukat. Hallottam minden nyilatkozatukat, láttam az összes Twitter-bejegyzésüket, még a kiskutyájuk Instagram-oldalát is. Minél többet közvetítek, annál jobban vissza tudok utalni a korábbi meccsekre, annál jobban látom az összefüggéseket. A közvetítések révén óhatatlanul is felépül egy óriási tudásraktár a háttérben, amit csak az aktualitásokkal kell frissíteni naponta.
Sok szó esett a közvetítésekről, éppen ezért kötelező megemlíteni, hogy a csatorna hosszabbitas.hu néven futó felületén rendkívül színes, érdekes anyagokat olvashatunk tőled. Mire törekszel ezekben az írásokban?
Mindig is úgy gondoltam, hogy jobban írok, mint ahogy kommentálok. A honlapunk egy Salakblog nevű kis blogból indult, amit a Roland Garroson kezdtünk írni Párizsban, kis egypercesekkel, anekdotákkal. Ebből lett a Hosszabbítás, ahol olyan írások születtek, amelyekben sokkal inkább saját magam lehetek. A közvetítések során kötelességem, hogy szakmailag elfogulatlan legyek, az érzelmeimet pedig óhatatlanul is vissza kell fognom, hiszen egy teniszmeccs nem rólam szól. Az írásaim viszont inkább naplószerűek, hiszen ezeket nem kommentátorként írom, hanem teniszrajongóként, sőt, szurkolóként.
Mit tanácsolnál egy pályakezdőnek, aki sportkommentátorként, sportriporterként szeretne kibontakozni a munka világában? Kiknek ajánlanád ezt a pályát?
Kevesen tudják rólam, hogy alapvetően introvertált ember vagyok. Nem szeretek szerepelni, szerintem nem is tudnék képernyőn lenni, így elfogadható kompromisszum a visszahúzódó énemnek, hogy csak a hangomat kell adnom, elbújhatok a sportesemény mögött.
A félénkség tehát ne riasszon el senkit. A belülről fakadó magabiztosság és a tudásodban való hit viszont nagyon fontos. A kommentátorsághoz nem szükséges különleges képesség, de kell egy gyermekkorból fakadó szenvedély a sportok iránt, alapvető sportműveltség, és kiváló kommunikációs eszközök tárháza. A beszédhibák többségét rengeteg gyakorlással ki lehet javítani. Nem árt, ha az ember több nyelven beszél és sok szépirodalmat olvas. Fontos, hogy a sportriporterré válás folyamatában ne veszítsd el a személyiséged, hogy azt bele tudd építeni a kommentátori stílusodba, és önmagad maradj, mert csak így lehetsz hiteles. De a legfontosabb, hogy mindig fejlődni akarj, türelmes, alázatos és kitartó legyél. Senki nem fog egyből magyar olimpiai aranyérmet közvetíteni, de jó eséllyel húsz év múlva sem, mert ez csak nagyon keveseknek adatik meg. Ha tudod a helyed, olimpiai aranyérem nélkül is sokat adhatsz.
