Még a gimnáziumi éveim alatt volt egy kémia tanárom. Magyar-történelem szakos osztályba jártam, így csak 2 évig tanultuk az „elemek tárgyát”. Tizedikben kezdtük. Kovácsné, a tanárnő 61 éves volt, mikor átvett minket. A nagyanyám fiatalabb volt nála. Nagyon kíváncsiak voltunk rá, mert az egész iskola remek pedagógusnak tartotta.
Az első találkozás remek hangulatban telt. A fél osztály szüleit tanította, így sok gyereket azonnal felismert. Nevettünk, sztorizgattunk, a végén elmondta, hogy mire számíthatunk tőle kémiából. Nem volt szigorú, csak olyankor lett csalódott, mikor nem tudtuk az anyagot. Az anyagot, melyet mindig az óra utolsó harmadában próbált lóhalálában belegyömöszölni a fejünkbe. Ez az esetek többségében nem ment neki.
A dolgozatoknál mindenki puskázott. A lusták is, a szorgalmasak is. Erre egyszerű volt a magyarázat. Sokszor olyanokat kérdezett, amiket meg sem tanított. Néha emelt érettségi anyagot is.
Ezektől függetlenül szerettük, hiszen rengeteget mesélt magáról. Tudtuk honnan származik, ismertük a családját, és a világról alkotott véleményét is gyakran megosztotta velünk. Általában jó volt a kedve, de jellemezte egy általános fáradtság. Majdnem minden tanórán hangoztatta, hogy neki már rég nyugdíjban lenne a helye, de minden évben pont arra a korhatárra emelték meg, amiből ő éppen mindig kicsúszott. A rendszert ki nem állhatta. Gyakorta savazta a kormányt. Hol finoman, hol durvábban. Úgy érezte, a politika meglopta őt. Elcsenték a jól megérdemelt nyugdíjas éveit.
A magyar tanári lét esszenciáját is Kovácsné foglalta össze nekem. Ehhez elég volt neki egyetlen mondat. Hétfő volt, az első óra kémia. Egy számonkérés volt kilátásban, de az osztály nem igazán tanult, a jegyet pedig ugyebár nem kéne rontani. Nem is tétováztunk sokat, két barátommal megindultunk a kémia szertár felé. A 10/f nagydumásaiból alakult rögtönzött dolgozatelhárító delegáció bekopogott. Kovácsné, mintha érezte volna, hogy jövünk, azonnal ajtót nyitott és üdvözölt minket. A szokásos fáradtság erősen sugárzott róla.
– Sziasztok, fiúk! Mit szeretnétek? – kérdezte minden meglepetés nélkül egy nagy papírkupaccal a kezében.
– Jó napot kívánok tanárnő! – kezdtem a betanult szöveget – Szombaton volt az iskolabál, és nagyon sokan ott voltunk, emiatt elég fáradtak voltunk vasárnap, így a dolgozatra sem sikerült megfelelően felkészülnünk. Esetleg nem lehetne, hogy máskor írjuk meg?
Unott, elcsigázott fejjel rám nézett, majd azt mondta:
– Hétvégén bál volt, most dolgozat lesz… lassan már én nem leszek.
