Hétkötetes szerző, az Alföld Televízió médiadivízió-igazgatója és nem mellesleg kétgyermekes családanya – ő Papp Csilla, a Lehetett volna szerelem című könyv folytatásának szerzője. Legújabb írása az Álomgyár Kiadó gondozásában, 2023 szeptemberében jelent meg – melynek stílusosan hangulatos bemutatójára mi is ellátogattunk és a friss könyvéről, valamint az általa gyakorolt munkafolyamatokról kérdeztük a debreceni írónőt.
Nemrég jelent meg könyvsorozatod folytatása, azaz a hetedik köteted. Mit jelent számodra az írás: inkább a benned felgyülemlett élettapasztalat, látott minták papírra vetése történik ilyenkor, vagy te eszközként működve hagyod, hogy megszülessen a kezeid között egy olyan világ, melynek karaktereivel az olvasóid hasonulni tudnak?
Valóban inkább arról van szó, hogy a velem szembejövő élethelyzetekből teremtek valamit, ami másoknak is segíthet bizonyos állapotok megélésében. Mindig igyekszem belecsempészni a regényeimbe egy kis életvezetéssel kapcsolatos tanácsadást vagy valami kapaszkodót adni, hogy a főhőseim hogyan élnek meg bizonyos – olykor nehéz – élethelyzeteket. Így nem gondolnám, hogy ezek feltétlenül az én élettapasztalataim, hanem inkább csak a látásmódom kivetülései. Sok esetben viszont az is előfordul, hogy én másképp cselekednék, mint bizonyos hőseim, de az ő világukban történő szituációkból bárki leszűrhet különböző konzekvenciákat.
Mi ad inspirációt az íráshoz?
A könyvbemutatón említettem, hogy ez a regény kicsit másképp született, mert itt időben – most először – egy határidő lebegett a fejem felett, és az inspiráció, az minden. Ezt úgy értem, hogy például én olyan szenzitív vagyok a környezetemre, hogy képes vagyok ihletet gyűjteni egy dalszövegből, vagy akár csak egy részletéből, amit mondjuk a gyerekért iskolába menet hallok a rádióban. Sokszor ezek is beindítják a fantáziámat – és ez vonatkozik akár egy barátokkal eltöltött estén történtekre, munkahelyi szituációkra, vagy akár egy filmben hallott és látott dologra. Szinte szívom magamba ezeket a dolgokat, mindig olyasmiről írok, ami megérint, amit úgy gondolok, hogy ki kell dolgozni, láttatni.
Valószínűleg nekem is vannak feladataim ezekkel a szituációkkal, többek között akár a gyászfeldolgozással.
Ha már szóba hoztad a könyvbemutatót, milyen arányban akadnak olvasóid: a dedikálások során hogyan látod, mi a nemek és a korosztály megoszlása?
Egyértelműen több a női olvasó –, ez tisztán látszik a dedikálások alkalmával is – de szerintem úgy általánosságban több a női olvasó abban a zsánerben, amiben én alkotok. Ezt a fajta spirituális szálakkal átszőtt romantikus stílust, amit képviselek, többen olvassák nők, de vannak férfi olvasóim is – és azon mindig meg is lepődök, hogy őszintén szeretik is. Például van egy fiatal blogger fiú, akiről elmondható, hogy rajong is egy kicsit a köteteimért. Ezeket a helyzeteket igyekszem mindig megbecsülni. De természetesen minden olvasónak örülök, annak pedig kifejezetten, amikor fiatalok olvassák az írásaimat, hiszen mégiscsak negyven után kezdtem az írást és már az ötven felé közeledve azt gondolnám, hogy inkább az én korosztályom olvassa az általam is képviselt műfajt.
A romantikus regény kifejezés hallatán sokan a habos-babos, cukormázzal bevont happy endingekre gondolnak, azonban a te alkotásaid között bőven akad életszagú, valósággal átitatott, mégis humoros történet. Íróként hogyan lehet megfelelően egyensúlyozni az érzelmek valódisága és az érzékiség megtartása között?
Azt gondolom, hogy ez egy vékony mezsgye. Amikor elkezdtem írni, akkor egy számomra nagyon is tudatos dologba fogtam bele. Az első kézirat megírása után – akkor még nem is tudtam, hogy az kézirat és hogy egyáltalán regény lesz belőle – kezdtem el különböző tanulmányokat olvasni, hogy hogyan kell regényt írni. Az első írás úgymond kijött belőlem, és utána, ahogy átolvastam, azt gondoltam, hogy lehet, hogy én nem is tudok regényt írni, mert nyilván egyrészt nem tanultam soha, nem is néztem utána, másrészt nagy olvasó révén sokféle típusú könyvet olvastam, és nem is igazán tudtam magam bekategorizálni. Az előbb említett első regényemnél például leültem a szöveg mellé, és tudatosan bontottam rövidebb mondatokra, miután megtudtam, hogy ha én széles közönséghez akarok szólni, akkor kritérium egyszerűen, tömör mondatokban fogalmazni. Azóta már így alkotok – hogy ne legyen túlírt.
Hogyan történik az író és írás közötti kölcsönhatás: inkább te hatsz a történetre, vagy magával ragad az ihlet és végeredményben a történet hat rád?
Mind a kettő jellemző egyébként, de szerintem azok a hatások, amik az életben érnek, magas szinten mozgatják a történeteimet. Például ezt a hetedik regényt – ami ugye a második része a Lehetett volna szerelemnek – a kiadó úgy hirdette, hogy amikor tavaly megszületett az első rész, akkor az már a második kötet borítóképével jelent meg, mivel volt egy kép a fejemben, hogy mi lesz a következő részben. Eltelt pár hónap, mire ahhoz hozzáfogtam és teljesen más irányt vett a történet. Amilyen hatások értek az alatt az időszak alatt, az mind belecsúszott az új regénybe. Ilyenkor viszont mindig érkezik egy válaszreakció, egy fordulat a másik oldalról, mert amikor elvonulva írok, akkor pedig a regény húz be annyira, hogy sokszor azt érzem, nekem már nincs is ráhatásom a történésekre – és ezt rendszeresen megélem a visszaolvasások alkalmával.
Szóval igen, azt gondolom, hogy kölcsönhatásban, szimbiózisban vagyunk, én és a regényeim.
A Lehetett volna mindenem olyan lett, ahogyan az a munkafolyamat elején a fejedben körvonalazódott?
Nem, sőt még egyik könyvem sem lett olyan és soha nem is tudom előre, hogy mi lesz a vége. Sok módszert megismertem, mióta írok, jobban odafigyelek más szerzők munkásságára. Viszonylag sok, a szakmában sikeres ember szokott nyilatkozni a saját munkamódszeréről – például Náray Tamás elmondta, hogy ő konkrét vázlatokat ír, ami iszonyú mennyiségű karakterkidolgozást, cselekménytervezést jelent. Nekem inkább ritmusosan folynak az események írás közben, de fontos elmondani, hogy mindenki más képp dolgozik – ennek ellenére nyomon követem, hogy mások hogyan csinálják.
Hogy néz ki a munkafolyamat: van valamiféle rituáléd a regények megalkotásakor?
Igen, van. Rend kell, hogy legyen körülöttem – az számomra elképesztően fontos.
Úgy nem tudok leülni írni, hogyha rendetlenség van.
Amikor elvonulok, akkor kéznél vannak körülöttem a dolgok, amikre szükségem van – akár egy mogyorós csoki, vagy egy nagy üveg víz, papír, toll bármi, mert a nonstop írásnál nincs nappal és éjszaka.
