„Hát férhet illy harag angyali szívekbe?
Igazán, hogy minden századnak a végén,
Nagy dolgok esnek meg a főld kerekségén!”
(Csokonai Vitéz Mihály)
Bemutatták a Csokonai Nemzeti Színházban a Dorottya című előadást, melynek alapjául Csokonai Vitéz Mihály négy részből álló komikus eposza szolgált, amit 1798-1799 telén írt. Az első előadások egyikére látogattam el és élvezhettem annak a bizonyos „fársángi bál”-nak a történéseit.
Nem mindennapi alkotással készült a debreceni színház társulata, úgy is fogalmazhatnék, kihívás elé állította nézőközönségét. Mert bizony nem volt egyszerű feladat megérteni, hogy mire gondolt a rendező, mi a mondandója ennek az előadásnak. Csokonai költeményét két felvonásban keltették életre, kisebb-nagyobb változtatásokkal. Farsang idején járunk, készülődnek az ünnepi bálra. Főszereplőnk Dorottya, idős, harcos személyiségű vénkisasszony, aki körének gúnytárgyává válik. Már elég öreg ahhoz, hogy szóvá tegyék, miért visel még mindig pártát fején.
Iróniája, s egyben ötletes megoldása a helyzetnek, hogy férfi színész játszotta az öreg hölgyet (Bakota Árpád).
Emiatt az egész színdarab parodisztikus hatást keltett. A darab másik különlegességét pedig az adja, hogy Csokonai is szerepel benne, ő „szól ki” hozzánk, a közönséghez, előttünk írja/rendezi meg a történetet. Sokszereplős előadás, a színpad minden sarkában láthattunk valakit valamilyen elfoglaltsága közepette.
Kifejezetten összetett előadásról beszélünk, számos színházi megoldással, újítással és változtatással az eredeti szöveghez képest. Talán azzal érdemes kezdeni, hogy mai nyelvre „fordították” a verseket, de meghagyva a rokokós szófordulatokat és pajzán humort. Egyszerre voltunk a 18. és a 21. században is. Csokonai (Pálóczi Bence) szövegei többnyire rímeltek, régi stílusban szólt hozzánk. A történet szereplőit játszó színészek megszólalásai azonban már modernebb, napjainkban használt szófordulatokból álltak, néha-néha egy idézéssel az eredeti költeményből.
S ha ez mind nem lett volna önmagában érdekes, jónéhány dalt is becsempésztek az előadásba.
Egy párat a kórus adott elő, mint a darab részesei. Ezek kiemelten szépek és korhoz illőek voltak, hozzátettek az élményhez. Lehet, hogy itt meg kellett volna állniuk, mert az ezeket felváltó énekek már kevésbé voltak élvezhetőek. Kivetítve láthattunk egy három tagból álló zenekart, akik néhol rappelve, néhol énekelve meséltek. Hallhattunk gitárt, dobot, de még techno elemeket is felfedezhettünk. Nem hiába írták a prospektusba, hogy „debrecenyiesítették” a történetet, mivel ezekben a dalokban meglepően sokat hallunk Hortobágyról, Debrecen városáról, illetve összességében a magyarságról, huszárokról, magyar táncról. Többször elcsíptem a körülöttem ülőktől egy-egy félmondatot, amikor arról sutyorogtak, hogy vajon miért így készítették, hogyan kapcsolódik ez Dorottya történetéhez, sokan nemtetszésüket fejezték ki.
Ha a szerzeményekkel nem is, a díszlettel és jelmezekkel mindenképp elkápráztatták a nézőközönséget.
A hölgyek korhoz illő ruhákban és hajviseletekkel jelentek meg, ki-ki a maga stílusában. Habos-babos, színes, fodros öltözékeket viseltek, piros vagy akár narancssárga hajakkal. S hogy mindezt tetőzzék, sok dámának fehérre volt festve az arca, amihez élénk piros rúzs társult. A férfiak szintén nem kerülhették el a tekinteteket, volt huszár, ezredes, piperkőc, de még egy sportruhás úriemberrel is találkozhattunk, aki kótyagos állapotban próbált segédkezni. A kórus és a táncosok gyönyörű fehér selyemruhákban jelentek meg, virágkoszorúkkal a fejükön.
A tér, a színpad elemei és díszei külön kiemelést érdemelnek. Ami igazán érdekessé tette a látványt, az a mozgószínpad megléte volt.
Jelenetenként cserélődtek a díszletek, s ez annak a mozgó kockának volt köszönhető, hogy mi egyszerre érezhettük magunkat egy lebuj kocsmában és egy farsangi mulatság előkészületeinek közepette.
Meleg és hideg fények egyaránt váltakoztak, egyfajta részévé váltak a történetnek. Minden helyzetnek megvolt a „maga fénye”, kezdve a magasan ülő istenek piros kivilágításától, egészen a diszkófényekig egy-egy táncos jelenet alkalmával. Hozzáadtak ahhoz a pompához és tündökléshez, amit ez az előadás megkívánt.
A történet logikája szempontjából voltak benne kétes részek, amik nem voltak érthetőek. Egy laikus nézőnek pedig, aki még Csokonai művét sem olvasta, nehezére eshetett első nézésre összerakni a cselekményt, s megérteni az elbeszélés mondanivalóját. Például az alapkoncepció az, hogy Dorottya megelégeli az őt ért gúnyolódást, és rábeszéli nőtársait, hogy indítsanak háborút a másik nem ellen. És aztán ha valaki idős korában is pártát visel? Nem szégyellnivaló. A harc és vádaskodás tart egy darabig, majd békülésre hajlanak mindannyian, amikor a férfiúk közül egy csintalan (Opor) felajánlja, hogy a nőtlen férfiak még aznap este feleségül vesznek egy hajadon kisasszonyt. Majd mire észbe kapunk, a színpad elkezd mozogni, s egy késő éjjelig tartó orgia szemtanúi lehettünk.
Kielégülésért vívott háború lett volna? Nem hinném, hisz az eredeti történet végén Dorottya megszépül, s boldogságra talál egy derék fiúval az oldalán.
Itt azonban ez elmarad, s csak egy részt kapunk a fiatal Dorottyából, aki pozitívan, reménnyel telve biztatja barátnőit, hogy rengeteg öröm vár még rájuk az életben. Egyszóval kissé zavaros és bonyolult megoldást választottak ennek a cselekményszálnak a bemutatására.
Nem éreztem a bizsergést a végén, nem sikerült átadni azt a megragadó befejezést, amit követően kiszaladt volna a számon egy alig hallható „wow” – ami egy rendkívüli darabnál sosem marad el.
Összességében egy szórakoztató és pompában gazdag előadásnak lehettünk részesei, mely talán nem múlta felül elvárásainkat, de cserben sem hagyott minket. Bár bizonyos részei érthetetlenek vagy túlgondoltak voltak, a képi világ, amit elénk varázsoltak a díszletesek és a jelemztervezők, minden tekintetben kárpótolhatta a nézőközönséget. Illetve vétek lenne nem megemlíteni azt, hogy milyen újításokat használtak a darab érdekében. Néhány jelenet erejéig az egyik színésznő kamerával a kezében járt a többiek között, amit közben egy LED falra vetítettek ki, mintha mi is részesei lennénk az eseményeknek. Érdekes és figyelemfelkeltő, nem igazán találkozunk ilyen megoldásokkal más színházakban. Ez az apróság úgy gondolom hozzátett ahhoz, hogy egyedi és rendhagyó jelzőkkel illessük a Csokonai Színház legújabb darabját.
Fotók: Csokonai Nemzeti Színház
