Kevés dologban vagyunk elsők. A reálbérekben, a GDP-arányokban, de még sportteljesítményekben sem áll túl jól Magyarország a világrangsorokban. Egy listán azonban stabilan vezetünk: Magyarország világelső az alkoholbetegek számában lakosságarányosan. Mint sok más hasonló probléma, az alkoholizmus is a nehezebb helyzetben lévő társadalmi rétegeket érinti a legerősebben.
Ennek ellenére mégis elenyészőben vannak a lakótelepi kocsmák, a közelben élők a belvárosba járnak, a panelkocsmák hangulatát pedig inkább a vasútállomásokon találjuk. Sajnos ez nem a társadalmi jólét növekedését jelenti, viszont eltünteti azt a közösségi szempontot, amit a Club Presszó máig őriz a debreceni Eötvös utca sarkán.
Mindenki számára van egy légkör, ahol a legjobban érzi magát és emiatt a legfontosabb számára – még akkor is, ha nem minden tökéletes a közösségében. Egyetemistaként szerencsések vagyunk, hogy egyszerre tartozunk az egyetemi, munkahelyi és szabadidős körökhöz; viszont rengeteg embernek maximum a munkahelyi, de főként a kocsmai légkör ad biztonságos környezetet a társas élethez.
Amikor először szembesültem a Club presszó szoros közösségével, a velem együtt odatévedt barátaimmal nagyon kitűntünk a sorból. Mivel egyébként sem jártunk még itt korábban, nagyon feltűnő volt, hogy senki nem érti, miért jöttünk. Szerencsére ez a feszültség nem tartott sokáig, és amikor a pultossal megbeszéltük, hogy mindketten a pohár alakú korsókat szeretjük a fülesek helyett, minden aggodalom elmúlt. Ez után tíz perccel már minden beszélgetésbe behívtak minket, és sok személyes történetet megismertünk.
Az egyik vendég hosszú perceken át képeket és videókat mutogatott egy sünről, amit megsajnált a Csapó utcán és hazavitt, macskakajával etetett, majd másnap elengedett a Nagyerdőn.
„Nézzétek, adtam neki egy kis bőségtálat” – mondta, majd mutatott egy videót, ahol a befogadott sün egy szelet dinnyét és macskaeledelt eszik egy porcelántányérról. Az ilyen mókásabb sztorik közben azt is megtudtuk, hogy a résztvevők egy része még általános iskolából ismeri egymást, és lassan ötven éve tartják a kapcsolatot. Itt szembesültünk először azzal, hogy ez a hely nem csak a szórakozásról szól – ez egy közösségi tér, ahol mindenkit egyformán kezelnek. A pultos, aki egyben a tulajdonos is, mindenkit névről ismer, és ha valaki nem jól viselkedik, „nagyapásan” leszidja és hazaküldi.
A Csapó utcai sün még több dologra rávilágított: mindenki a környéken lakik, de nem az óvárosban, hanem a közeli panelsorokban.
A Club Presszó belülről is pontosan olyan, mint egy panellakás, a szó legjobb értelmében véve, és talán inkább azon lepődtem volna meg, ha nem ismerem fel a nagymamám egykori kazinczbarcikai székeit a pult mellett.
A sünösember azt is elmondta, hogy a kocsma neve is bemutatja közeli kapcsolatukat: „Mi nagyon szeretjük egymást, ez olyan mint egy kis klub”.
Ezek alapján könnyű lenne túlromantizálni a Club Presszót, ami még véletlenül sem lenne egészséges. A vendégkör nagy része tényleg alkoholbeteg, a társadalmi helyzetük egy városi környezetben szintén elég rossz, a megismert történetek sem a legkényelmesebb életekről árulkodnak. Viszont a presszó még így sem a féktelen ivásról szól, a tíz órás zárás után mindenki hazamegy, az árak alapján pedig azt sem lehetne állítani, hogy a környék legolcsóbb opcióját választják. A második látogatásunkkor – amikor szintén nem értette senki, hogyan kerültünk oda, és többen is azt hitték, hogy szociológiai felmérést csinálunk –, még jobban megismertük a közösséget.
Az első percek után ismét minden aggodalom elmúlt, és fél órával később az egyik vendéggel már a média függetlenségéről kellett beszélgetnünk. Amellett, hogy elmondta, szerinte a híradó meg akarja változtatni az emberek gondolatait, ezért inkább Dr. House-t néz; megosztotta velünk, hogy hét éve ugyanannál a cégnél dolgozik és nagyon szereti a munkáját. Először kicsit olyan volt, mintha szégyellné ezt elmondani, ami teljesen érthető volt, mert én és a barátaim kinézetünk alapján igazoltuk a bölcsész egyetemista-sztereotípiákat. Miután megkérdeztük, hogy nézett ki a kedvenc háztetője, amit épített, már sokkal kényelmesebben érezte magát, és kimondta azt, ami a Club Presszó jelmondata is lehetne:
„Bevallom, munkás vagyok, de hétvégén lejövök és eleresztem a ménest.”
A beszélgetések nem voltak kellemetlenek, érdekeltek a történetek és mindenki kedves volt, ami nem jellemző más, belvárosi szórakozóhelyekre. Általában nem jó élmény idősebb, részeg emberekkel beszélgetni, itt viszont úgy tűnt, hogy mindenkinek annyira fontos a közösség, hogy a társasági életen kívül maximum az alkohol motiválhatja. Így mikor az egyikünk vállát megfogta valaki, akkor rögtön elhangzott, hogy „ne aggódjatok, csak azért fog meg, hogy meghívjátok egy Hubira”. A vállsimogatós embert egyébként az első látogatáskor már megismertük, ő is általános iskolás osztálytársa a tulajdonosnak, és „az élet iskoláját végezte olyan hármas átlaggal”. A második találkozáskor már árnyalódott a kép, elmondta, hogy nagyon szerette a matekot és a fizikát, de a családjának nem volt pénze, hogy továbbtanuljon, így főleg kerti munkákat végez.
A Hubertus egyébként egyértelműen a legnagyobb sláger a Club Presszóban, ami – az egyáltalán nem tudományos – benyomásaim alapján egy klasszikus munkásital, és emiatt is kaphatunk teljes képet a kocsma jelentőségéről.
Ez nem egy falusi környezet, nem a házipálinkák világa, hanem a városi, lakótelepi munkásosztály helye; azoké, akik a rendszerváltás után nem jártak jól a szakmájukkal.
Így az alkohol és a Club Presszó egyfajta menekülést jelent, és sokszor hangsúlyozták is: itt nem taszítják ki őket, ezért nem is gyakran járnak máshova. Ez az erős közösségi szempont valószínűleg több lakótelepi kocsmában hasonló, de a Club Presszó egyedi abban, hogy egy hosszú panelsor mögött, eldugva, legkönnyebben csak véletlenül találhatjuk meg. Nem gyakran keverednek ide egyetemisták, és mégsem akkora lakótelepen van, hogy ne ismerje egymást mindenki, mint más hasonló debreceni panelkocsmákban. Ezért a mostanság Beton.Hofi számokból ismert telepi esztétikát kiegészíti, hogy a Club Presszó földrajzilag igazából az óváros része, de valójában nem oda tartozik.
Az általánosításoknál és a következtetéseknél mégis sokkal többet mondanak a személyes történetek, mint azé az emberé, aki abból él, hogy portrékat rajzol vásárokon és az utcán, de a kedvencei a gyerekeiről vannak. Vagy az “élő Shazam” tudása, aki bármilyen magyar rádióslágert felismer a 2000-es évekből, de elmondása szerint akármilyen más zenét is. Amikor megkérdeztük tőle, hogy mi a szövege a Beton.Hofi Bagirájának, leszidtak minket, hogy „ne ilyen extrémet mondjunk”. Ismerte viszont az összes Ámokfutók dalt, ami számomra eltanulhatatlan, egyben elismerendő tudást jelent.
A törzsvendégek tisztában vannak a saját helyzetükkel, nem tudattalan, kiszolgáltatott emberek gyűjtőhelyén találtuk magunkat, hanem egy lakótelepi közösségi térben – ezt jelenti ugyanis a rendszeresen odajárók számára is a Club Presszó. Ennek eredményeként a véleményük is megvan más közeli vendéglátóhelyekről – amikor megkérdeztük, hogy egy kocsmatúrán hova érdemes mennünk még a környéken, a legközelebbit hangosan kiemelték, hogy „sok ott a balhés ember”.
Az ital minősége valószínűleg sokat hozzátesz az emberek kedvességéhez, hiszen valamiért egy sör után feltűnően ittas lesz mindenki, és senki nem törekszik arra, hogy ez másképp legyen – az amatőr minőségellenőrzésünk után arra jöttünk rá, hogy vagy romlott a sör, vagy a töményes üvegekben nem biztos hogy az van, ami a címkén.
Amit még fontos ehhez hozzátenni, hogy a pultos-tulajdonos ebben teljes vezetői szerepet vesz fel, a közösség alkoholszintjét és viselkedését is kordában tartja. Amikor először a kocsmában jártunk, az egyik kemény kinézetű vendég – akinél volt egy hasonlóan kemény kinézetű kutya – szóvá tette, hogy mennyire túlöltöztünk, és megjegyzést tett az egyik barátunk ingére és az ebből feltételezhető szexuális orientációjára. Ezután a pultos felszólítására végig kint kellett ülnie a bejárat melletti sarokban egy széken. Természetesen a pultosok mindenhol tartják a rendet, de a sarokbaküldés mégsem tűnik a legjellemzőbb módszernek manapság.
Mikor a sokadik látogatásunk után végre meg mertem kérdezni, hogy megírhatom-e ezt a szöveget, a tulajdonos-pultos megerősítette a saját benyomásaimat is. Elmondta, hogy sokan járnak ide a társaság miatt, ő pedig gyakran a barátokat és valamennyire a pszichológust igyekszik pótolni azoknak, akiknek nincs más lehetőségük.
Szerinte is egyre kevesebb az ilyen hely, mindenki a belvárosba jár: „ahol lehet, hogy kényelmesebb a szék, de drágább a sör”.
A fegyelmezés működik, és a Club Presszóban egy meglepően biztonságos légkör van, pedig korábban az előítéleteink miatt legalább egy kis késdobálásra számítottunk. A hely több sztereotípiát is megtör, például több nő is törzsvendég, és láthatóan jól beilleszkedtek, ami valóban pusztán a feltételezéseink és berögződéseink miatt lehet különös: hiszen Magyarországon a nőket is magasan érinti az alkoholizmus. Szomorú felismerni, hogy egy ilyen helyszínen működik – látszólag – az egyenlőség, és itt állítják sarokba a kirekesztőket, de ezt nem kell a kocsma egyedi jellemzőjének tulajdonítani: a szoros közösségekben fontos a magas fokú bizalom és a befogadás, és ez nem csak akkor valósul meg, ha könyvekből megtanuljuk, hogyan kell létrehozni.
Fotók: Kántor-Újvári Gerda
