Deák Szilvia a személyességet, a pillanat fontosságát hangsúlyozza verseiben. Mindig az aktuálisan vele történtekről ír: arról, ami ő maga. Romanticomodern című kötetéből Párizsban nemrég verses-zenés darabot mutattak be. Erről, az alkotóként bejárt útjáról, ihletforrásairól beszélgettünk.
A francia nyelv iránti szeretet áthatja a pályádat és az életed: a műveid is főként ezen a nyelven jelennek meg, francia nyelvet oktatsz, Párizsban is számtalanszor jártál már. Mi fogott meg ennyire a nyelvben?
Kilencévesen nagy hatást gyakorolt rám egy Toulouse-Lautrec-ről szóló könyv, megfogott a pályája, a festőt körüllengő sajátos hangulat. Már akkor eldöntöttem, hogy franciát szeretnék tanulni, ezért is választottam a Zrínyi Ilona Gimnáziumot Nyíregyházán, ahol oktatták a nyelvet. Maga a légiessége, a zeneisége, a könnyedsége tetszik leginkább. Emellett egy másik nyelven másképp gondolkodik az ember, egy kicsit más lesz tőle. Ez is vonzott a franciában.
Egyik első publikált műved a 2007-es Papírsárkány című novella volt. Miképp jutottál el az alkotásban idáig?
Már gyerekkorom óta írok verseket és naplót – az első versemet, amelyre emlékszem, hétévesen írtam. Utazásaim során, amikor Franciaországban dolgoztam au pairként, írtam egy útinaplót, de azt csak a barátaimnak mutattam meg. Az első publikált művem viszont nem a Papírsárkány volt, hanem egy Maupassant-nak írt levél. Ez motivált arra, hogy érdemes ezt csinálnom, akár francia nyelven is. Ez adta az első inspirációt a pálya folytatására.
Mindezek mellett a szabadvers a fő műfajod. Úgy érzed, hogy ezen keresztül tudod legjobban közvetíteni a mondanivalódat?
A verseim tulajdonképpen olyanok, mint amilyen én vagyok. Alapvetően szabad gondolkodás jellemez, szabad foglalkozást űzök, magántanár vagyok. Ez az a létforma, amelyben önmagam lehetek, ebben tudom magam igazán kifejezni.
Olvastam rólad, hogy a jelen, a pillanat varázsa fog meg leginkább alkotáskor. Az életed is eszerint éled?
Mindig a jelenben élek, próbálom az adott pillanatból, az adott órából, az adott napból a maximumot kihozni, és közben kicsit mindig a jövő felé tekintek. Ez a munkámban is így van, hiszen online adok órákat jelenleg, korábban tolmácsként is dolgoztam, tehát a pillanatban kell teljesíteni. Tulajdonképpen teljesen a jelenben élek.
Jelenleg van-e olyan kortárs író vagy költő, aki inspirál téged?
Ismeretlen szerzőket szoktam olvasni az Instagramon, akár több nyelven is: magyarul, franciául, angolul. Főleg fiatal szerzők inspirálnak. Ezeket a kortárs szerzőket nem céltudatosan olvasom, nem akarom átvenni a gondolataikat, nem akarok hasonlítani rájuk.
Ami inspirál az maga az élet: ez lehet akár egy hétköznapi ember a boltban.
Hatással vannak az alkotói tevékenységemre ezen kívül azok a művészek, akikkel megismerkedem egy-egy projekt kapcsán. Most készül éppen egy színdarab a Romanticomodern című kötetben olvasható verseimből, melyet egy fiatal, kortárs színészekből és zenészekből álló társulat vitt színpadra.
Legnagyobb sikered az imént említett kötetből készült színdarab, ami azóta díjat is nyert, és amelyet az Insolence is beautiful társulat vitt színpadra. Velük hogyan kerültél kapcsolatba? Hogyan indult a mű színpadi darabbá formálása?
A társulat igazgatónőjével, Corinne Menant-nal, aki egyben színésznő is, Facebookon ismerkedtem meg. Nagyon megtetszettek neki a verseim, azt mondta, hogy néhány olyan volt, mintha róla szólna, ő írta volna, ezért színpadra szeretné vinni. Azonnal nekilátott a munkálatoknak: egy zenész segítségével egy 45 perces zenés-verses darabot alkottak, ami egy budapesti nő útkeresését meséli el. A versek több év alatt íródtak, mégis úgy felfűzte ezeket, mintha egy történetet alkotnának. Így indult ez a folyamat, melyről folyamatosan kaptam rövidebb videókat és fotókat, de teljesen szabad kezet adtam a színésznőnek. Hozzátette a saját gondolatait, de a versek szóról szóra elhangzanak. Egyébként ez a darabnak a harmadik verziója. Már 2020-ban volt egy első változat, utána egy új zenésszel egy második, majd jött egy leállás a Covid miatt, most pedig újraindítjuk az egészet. Jelenleg egy tehetséges, Párizsban élő, olasz származású zenész-színész, Stefano Mauro csatlakozott hozzánk, akivel jól tudunk együtt dolgozni, nagyobb sikert tudunk valószínűleg elérni. Tehát úgy néz ki, hogy ez a verzió talán kicsit népszerűbb lesz, egy áttörés lehet, melyre tudunk építkezni.
Pár hete volt Párizsban a premier, nyáron pedig július 3-tól 14-ig az Avignon Off 2024 színházi fesztiválon is részt veszünk vele.
Ez a fesztivál olyan, mint a filmeknél a Cannes-i Filmfesztivál: egy háromhetes seregszemle, ahol a nagy színházak és a feltörekvő kisebbek – amilyenek mi vagyunk – szerepelnek. Beülnek a producerek, a rendezők, és itt lehet leszerződni egy következő évadra, akár egy színházhoz vagy egy kulturális központhoz. Tulajdonképpen el is adod a darabodat, meg tudnak ismerni, így ez egy nagy lehetőség egy feltörekvő társulat számára.
A Romanticomodern kötetben több vers is foglalkozik a fiatal generációval. Célod, hogy ezzel a témaválasztással közelebb hozd őket a költészethez?
Amikor ezeket a verseket írtam, akkor robbant be az internet – ha lehet így mondani. Nem volt benne semmilyen tudatosság, sem szándékosság, egyszerűen csak jött egy gondolat. Úgy vélem, hogy ma ez a legkortársabb téma, tulajdonképpen ezért születtek a versek. Úgy tapasztalom, hogy a fiatalok nagyon nyitottak a költészetre. Sok fiatalt ismerek, aki olvas vagy akár ír is verseket.
Említetted, hogy a kötetből készült zenés darab egy budapesti nő útkereséséről szól. A főváros a te életedben és pályádban is fontos állomás volt?
Budapestre 2000-ben költöztem, 2020-ig éltem ott. Az írást is ott kezdtem el. Mindent, amit alkottam, publikáltam, a főváros inspirált. A budapesti éveimnek az egyik, írással kapcsolatos pozitív visszajelzése a Száz szóban Budapest pályázat volt. Erre beküldtem az egyik írásomat, és 2017-ben bekerültem a legjobbak közé, az alkotásom pedig zsebkönyv formájában megjelent. Emellett a másik ilyen elismerés, mely egyben a budapesti éveimnek is az összefoglalója, a Francia krémes című novellámhoz kötődik. A novella 2017-ben a Momo’s Private Budapest nemzetközi fesztiválon elnyerte a Civilek a Palotanegyedért Egyesület különdíját. Ez is inspiráló volt, megerősített, hogy érdemes folytatni. Mindig örülök a visszajelzéseknek, véleményeknek.
Ha már csak egy embert megérintett a szöveg, mond neki valamit, kivált belőle egy érzést, az már nekem siker.
2020 óta élsz egy Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyei kis faluban, Csarodán. Egy korábbi interjúban említetted, hogy jelenleg is dolgozol egy versesköteten, melynek a fő témája az itteni táj lesz. Mi inspirál ebben a környezetben?
Ezeket a verseket úgy neveztem el, hogy lélegzetnyi versek – olyan rövidek, hogy egy levegővétel alatt el lehet olvasni őket, és talán ennyi idő alatt meg is íródnak. Ez egy adott érzelmi állapotnak a kivetülése, amit próbálok a beregi tájjal, főleg a növény és állatvilággal átadni. A Tisza mint jelenség a fő motívuma a kötetnek. Az emberi életet is szimbolizálja, mintha az életem lenne belefűzve. Gondolok viszont még itt a kocsányos tölgyekre, illetve a tiszavirágra, mint a szerelem szimbolikájára egyben, vagy bármilyen környezeti jelenségre: ez lehet egy vihar, szivárvány vagy délibáb. Ezeket próbálom az érzelmekkel összekapcsolni. Kicsit olyan, mintha egy haiku lenne, de mégsem az, mert annak nagyon kötött a formája. Ez sokkal szabadabb, de mégis van egy képi világa, egy lüktetése, egy dinamikája, és így egy lélegzetnyi idő alatt el lehet olvasni. Mindig a jelenben élek, mindig arról írok, amit érzek, ahol vagyok. Ezek először a budapesti évek voltak, most a beregi évek, és lehet, hogy pár év múlva Párizsról fogok írni egy verseskötetet.
Szerző: Morvai Bence
Borítókép: https://insolenceisbeautiful.fr/romanticomodern/
Fotó: Deák Andrea
