A Debreceni Egyetem hallgatóinak száma a 2025 őszi adatok alapján megközelíti a harmincnégyezer főt, ami magába foglalja a nappalis és a levelezős hallgatókat is, illetve a közel nyolcezres létszámban jelenlévő külföldi hallgatókat is. Ez a teljes létszám körülbelül egynegyedét jelenti, amit nem azért emelek ki, mert esetleg egy pályatévesztett matekmániás lennék, hanem mert nemrég felmerült bennem a kérdés: mennyire ismerjük mi, magyarok azokat a hallgatótársainkat, akik messze a hazájuktól a miénket választották ideiglenes otthonuknak? És vajon mennyire ismernek ők minket?
Bár a riportomban semmi esetre sem tudom, vagy akarom azt a képet festeni, hogy reprezentatív eredményekre és világmegváltó konklúziókra jutottam pár ember meginterjúvolása során, azonban azt gondolom, az öt interjúalanyom képes volt öt teljesen különböző, mégis a legnagyobb mélységekig emberi és őszinte betekintést nyújtani abba, hogy milyen lehet egy teljesen más földrészen, más kultúrában és más emberek között tanulni külföldiként.
Ami pedig a legnagyobb felismerést jelentette számomra az az, hogy ezek a különbségek milyen könnyen áthidalhatóak egy egyszerű, nagy, közös tulajdonsággal: mindenki emberből van.
A Debreceni Egyetem hallgatói Facebook-csoportjában kiírt posztjaimra három férfi és két női hallgató válaszolt – vagyis jobban mondva velük sikerült találkozót leszerveznem. Közülük volt olyan, akinek az elbeszélése pontosan megfelelt a „Milyen itt tanulni?” kérdés sablonválaszának és olyan is, aki elmesélte az egész életét; de egyik reakció sem volt értéktelenebb a másiknál – mindegyik képes volt hozzátenni a riport nagy egészéhez.
Camilo Argentinából érkezett Magyarországra, az élete pedig pont olyan itt, mint amilyennek ő maga is tűnik: gondtalan, derűs, kedves. A data science-t tanuló hallgató tapasztalatai alapján a magyarok kedvesek és nyitottak, azonban a külföldieknek sokkal könnyebb egymás között kapcsolatokat építeni, hiszen összeköti őket a közös élethelyzet – máshonnan jöttek egy új, ismeretlen helyre. Meg hát nem is adódik sok lehetőség interakcióra, hiszen az angol nyelvű órákon nemigen lehet magyarokkal találkozni. Camilo azért (is) választotta Debrecent, mert hasonlít az otthoni településére: nem olyan nagy, mint Budapest, de mégis egy város – meg persze itt a Nagyerdő, ahova naponta szeret kimenni. Számára könnyű a szocializálódás, gyakran gyűlnek össze a barátaival, ahol saját országuk ikonikus ételeit készítik el egymásnak. Camilo azt is kiemelte, hogy az őt tanító tanárok nagyon segítőkészek, bármikor lehet őket kérdezni, ha valami nem világos, és az angol nyelvtudásuk is kiváló.
Erről a bangladeshi Azmalnak egészen más a véleménye. Szerinte a nyelvi akadályok kifejezetten nagy problémát jelentenek a tananyag megértésében vagy szimplán az oktatók és hallgatók közötti kommunikációban. Ez adódhat a szaknyelvi kifejezések nehézségeiből is (Azmal gazdaságinformatikát tanul), azonban nemcsak a fordítási nehézségek merültek fel, hanem az eltökéltség hiánya is: a tanárok nem kérdeznek vissza, hogy érthető volt-e, amit mondtak, vagy van-e kérdése bárkinek. Mindez erősítheti az elidegenedés érzetét, és arra készteti a hallgatókat, hogy inkább az internetre támaszkodjanak.
Ez az idegenségérzet kiemelten igaz a külföldi hallgatók esetében, akik egy „beépített” szeparáltsággal érkeznek az új országba, csupán azért, mert nem onnan származnak.
De azért ha valaki kérdez, segítőkész oktatókkal találja magát szemben, csak el kell jutni addig, hogy feltegyék a kérdést, teszi hozzá Azmal.
Arról is beszél, hogy mekkora érték az, amikor valaki megért – elfogadva téged és a kultúrádat, származásodat. Számára nehezebben megy a szocializálódás, de ő is úgy gondolja, az órák nyelvéből adódó szeparáltság az oka annak, hogy nem beszél magyarokkal. Nagy örömömre azonban Azmal egy ponton pisztáciás shake-jéből nagyot szürcsölve felhoz egy olyan témát, amit az előtte lévők még nem: a munkát és a pénzt.
„Sokan úgy jönnek ide alapképzésre, hogy azt gondolják, az ösztöndíj majd fedezi a pénzügyeik nagy részét, és így a tanulmányaikra fókuszálhatnak. De az ösztöndíj gyakran nem elég – én havi nyolcvanezer forintot kapok, ami nem túl sok, így muszáj dolgoznom.
Ezzel az a probléma, hogy aki komolyan szeretne a tanulmányaival foglalkozni, az nem teheti meg, mert muszáj dolgoznia.
Viszont a külföldiek számára kevés munkalehetőség van itt – leginkább futárkodni tudnak, ami viszont úgy éri meg igazán, ha viszonylag sok időt fordítanak rá (és ez az idő a tanulmányaikból vonódik le).”
Ahogy arra Azmal is jól rátapintott, az ilyen pénzügyi kérdések nemcsak a külföldieknél jelentenek problémát, hiszen a magyar fiatalok (és nem fiatalok) számára is konstans stresszfaktorrá vált mára a megélhetés és az ezzel szorosan összefüggő lakhatás témája is.
Mash-al, az első női interjúalanyommal tett találkozásom során körülbelül egy kérdést tettem fel, mert Mash szinte még le sem ült, már ömlött belőle a szó, én meg nem győztem mindenre odafigyelni. A kuvaiti származású, harminchárom éves orvostanhallgató egészen komoly, szókimondó attitűddel fogalmazta meg gondolatait az egyetemről, Debrecenről és a magyarokról. Azmalhoz hasonlóan ő is megemlítette az izoláltságot, amit egyrészt a korának tud be, másrészt pedig annak, hogy „Debrecenben nincs semmi”, ezzel utalva az itteni szociális és kulturális élet silányságára, illetve arra, hogy ha valaki nem fogyaszt alkoholt (mint például ő sem), akkor annak még inkább korlátozottak a lehetőségei. Ezzel ugyan lehet vitatkozni, de az tény, hogy már több nem-debrecenitől (de egyébként néha tőlük is) hallottam ugyanezeket a szavakat, gyakran összehasonlítva Debrecent más városok fejlettségével (nekem például Szeged volt látványosan modernebb és izgalmasabb, pedig ugyanúgy egy egyetemvárosról beszélünk).
Mash a helyi szórakozóhelyeknél maradva beszélt a kevés, de igen megrázó alkalomról, amikor rasszizmussal találkozott.
Elmondása szerint egy kocsmában a barátnőjét kezdte el egy magyar férfi zaklatni, és amikor Mash kérdőre vonta, a válasz az volt, hogy a férfi rá fogja hívni a „migránsos szervezetet”. Egy másik alkalommal egy fiatal afroamerikai párt látott az utcán, akik mellett egy idősebb férfi haladt autóval, megállás nélkül rasszista kifejezéseket kiabálva.
Sokat beszélt az egyetemen megélt élményeiről is: a tetoválásairól – arról, hogy egyszer egy tanár szó nélkül, a kezén lévő tetoválásaira nézve buktatta meg, és hogy egyébként éles helyzetben ez senkit nem érdekel (sok orvos visel magán különböző mintákat). Nem félt arról sem beszélni, hogy az orvosi karon mennyire jellemzőek az öngyilkosságok – elmondása szerint majdnem minden félévben történnek ilyen esetek, amelyeket a vezetőség inkább elhallgat, szemben az előző, angliai egyetemével, ahol ha tragédia történt, mindig tartottak megemlékezést.
Mash egy menő, taplraesett embernek tűnt – s pont ennyire lengte körül az az érzés is, ami sokak számára ismerős: a tagadhatatlan egyedüllét.
Ez nem azt jelentette, hogy nincs senkije; csupán azt, hogy mennyire új, ismeretlen, és taszító tud lenni egy új környezet, amibe lehet, hogy még öt év múltán, sőt, talán soha nem sikerül beilleszkedni, akár a kultúrából, a korból, vagy egyszerűen a személyiségből adódó különbségek miatt.
Kicsit vidámabb vizekre evezve: következő beszélgetőpartnerem Salman volt, aki jelenleg a kommunikáció- és médiatudomány szak első alkalommal angolul elindított évfolyamának hallgatója. A magát introvertáltnak valló, Pakisztánból származó Salmannal az összes interjú közül a leghosszabb beszélgetést sikerült megejtenünk. A kulturális különbségek itt is említésre kerültek, melyek közül a kedvencem a következő volt:
„Túl hangosan fújtok orrot. Ha nálunk valaki ilyet csinál, mindenki odafordul, hogy milyen gáz.”
„Egyébként tudományos tény, hogy rosszat tesz, ha erősen fújod az orrod” – úgyhogy Salmanon keresztül innen üzenném a hangos orrfújóknak, hogy ti vagytok a probléma, és nektek lesz belőle bajotok!
Sokat beszéltünk a háláról, pozitív látásmódról. Ha történtek is vele rossz dolgok, Salman mindig inkább a jókra koncentrált – például egyszer egy angolul nem is beszélő, idősebb férfi szó nélkül megjavította a biciklijét, amire máig szeretettel emlékszik vissza.
Szóba került az egyetem is (ha esetleg ezt az angol évfolyamon tanító oktatók olvasnák: aggodalomra semmi ok, csak jót hallottam Rólatok). Salman így jellemezte a szakot:
„[A szakon] lehetőséged nyílik a világ különböző pontjairól származó emberek megismerésére. Mindenki nagyon kedves, barátságos személyiség. A tanárainkkal komfortosan érzem magam – soha nem tapasztaltam negatív nyomást, inkább mindig azt, hogy a tanárok tényleg segíteni akarnak. Ez az egyik legjobb része az egésznek.”
Feljött a manifesztáció is kérdése is: „Megláttam egy képen a főépületet, és azt gondoltam, hogy milyen jól néz ki. Elképzeltem, hogy hogy néznék ki előtte, vagy milyen lenne benne sétálni, és nagyon jó érzések töltöttek el.”
„[…]Úgy hiszem, hogy bevonzottam ezt a helyet. […] Egy évvel ezelőtt még nem tudtam, hogy itt leszek, csak azt, hogy szeretnék valahova elmenni – utazni, érezni az utazás adta szabadságot..
Bár ez a pár bekezdés nem képes megmutatni Salman teljes személyiségét, és abból, mi mindenről beszélgettünk, de az biztos, hogy bennem csak jó érzéseket hagyott az interjúnk. Mint ahogy a riportom sok más részében is, itt is inkább az emberség került középpontba – a különbségek megszűntek létezni.
Hasonló lenyomatot hagyott bennem Byan, a második női, és egyben utolsó interjúalanyom, akinek egy teljes cikket lehetne szentelni.
Byan Amerikában született egy palesztin család lányaként. Kiskorában sokat költöztek, míg végül Jordániába nem kerültek. Onnan került ide, Debrecenbe, s ettől a tanévtől kezdve tanul az emberjogi ügyvéd mesterképzésen. A Magyarországra való igen viszontagságos megérkezése (reptéri konfliktus) után jött több akadályon is átküzdötte magát: mióta első, igen furcsa, rendetlen, ijesztő lakótársától sikerült elköltöznie (miközben a főbérlők megpróbálták átverni, csak nem tudták, hogy Byan keni-vágja a jogot), és az új helyen két hónap stressz után nyugalmat talált, igyekszik minden energiát beletenni abba, amiben hisz, és amit már én is sokadjára említek: az ember(i)ségbe.
Byan, hiába született máshol, identitása palesztin. Amikor idejött, határozottan kiállt a környezete elé, és tisztázta a célját: ő innen származik, és mindent meg akar tenni a népéért, amit csak emberjogi ügyvédként tud. Ez a tiszta, erős hozzáállás – sok hallgatótársa meglepetésére – csupán elfogadást és támogatást eredményezett.
„Ha van egy kis öntiszteleted és másokat is tisztelsz, s úgy haladsz előre, hogy senkinek nem ártasz közben, akkor minden rendben lesz.” – mondja Byan, olyan hittel, hogy én sem tudok mást elképzelni, csak azt, hogy ez tényleg így van.
Egyébként amikor ittléte első heteiben Byan véletlenül Nyíregyházáig utazott Debrecen helyett (mert elaludt a vonaton), azon kívül, hogy egy kellemetlen találkozás során megtudta, itt nem szabad bent e-cigizni, azt a konklúziót is levonta magának, hogy nem muszáj mindent elmesélni az otthoniaknak, mert ők fölöslegesen fognak még akkor is aggódni, amikor a probléma már megoldódott (azóta igyekszik inkább a pozitívumokról mesélni).
A riportom során öt különböző, egyedi, érdekes embert hallgattam meg. Mindannyiuknak más a története, más a véleménye Debrecenről, Magyarországról, a világról. Amikor elkezdtem ezt a projektet, egy ideig azt gondoltam, hogy öt teljesen más perspektíván keresztül mutathatom be a külföldi hallgatók életét – ez az elmélet azonban elbukott.
Úgy ahogy minden megszólalóéból, Byan szavaiból is egy közös igazság kristályosodott ki: A körülmények eltérhetnek ugyan, de egyvalami nem változik: a kapcsolódásra való igény. Az, hogy egy idegennel, egy idegen országban, idegen nyelven megoszthassák azt, ami bennük van. Lehet, hogy a magyarok maguknak valók, és lehet, hogy a külföldiek a saját közegükkel könnyebben kommunikálnak, de amikor mégis találkoznak, csak a gondolatok, érzések megosztásának tiszta tevékenysége marad.
“Az oktatásban iszonyatosan fontos a diverzitás, mert segít a tanulóknak abban, hogy meglássák: ami hiányzik, az az emberség.”
Amikor különböző kultúrák gyűlnek össze egy helyen, persze látszanak a különbségek is, de az is megmutatkozik, hogy jobban hasonlítunk egymásra, mint gondolnánk. Sok olyan magyart láttam, aki jobban hasonlított a rokonaimra, mint maguk a rokonaim.
Látom a dolgokban a szépet, és azt gondolom, hogy ha nyitott vagy rá, minden hely képes ezeket a szépségeket megmutatni. Ha hálával és megbecsüléssel állsz mindenhez, akkor minden kinyitja előtted az ajtaját.”
