Heller Zsolt író-költő, de tudományos munkássága ugyancsak jelentős. Az idő türelme című kötete 2018-ban jelent meg, további írásai blogoldalán olvashatóak. Beszélgetésünk fókuszát írói tevékenysége képezte, de felmerült identitása és szüleivel való kapcsolata is.
Munkássága igen szerteágazó: folkesztéta, esszéista, író-költő, a Debreceni Egyetem megbízott oktatója, továbbá a Debreceni Zsidó Hitközség alelnöke. Ezeket a tevékenységeket hogyan tudja összehangolni?
Mondhatnám, hogy nehezen, viszont ez mind az én vállalásom, ebben nincs semmi olyan, ami pressziót jelentene. A Zsidó Hitközség az identitásom szerves része, amivel tudok segíteni a hazai, illetve a lokális, debreceni zsidóságnak. Az egyetem egy örökké tartó szerelem. 1993-ban jelentkeztem a Debreceni Egyetem néprajz szakára, ahol az életem egyik legszebb és legmeghatározóbb időszakát töltöttem: kaptam egy közösséget, ahol kinyíltam. 2003-tól vagyok az egyetem megbízott oktatója, amit az egyetem professzor emeritusának, Dr. Bartha Eleknek köszönhetek.
Ami az írást illeti: negyvenéves koromig nem mertem ezt az egészet kiadni magamból, addig csak érlelgettem.
Ahhoz, hogy bátran írjunk nem kifejezetten biztatás szükséges, mindössze nem szabad kétkednünk önmagunkban.
Mindig azt hittem, hogy az, amit gondolok és papírra vetek, mások számára nem jó. Persze küldtem anyagot néhány vers- vagy novellaíró pályázatra, ahonnan elismerően nyilatkoztak az írásaimról, mégsem mertem lépni. Egyszer egy nemzetközi konferencia alkalmával nyitóprogramnak elővettem az egyik írásomat, A fűzfát. Ezt átírtam, és egy ma már ismert színésznő, Márkus Luca felolvasta. Ezután odajött hozzám Breuer Péter, aki a Kossuth Rádióban a Halljad, Izrael! című adást vezeti, és azt mondta, hogy szeretné a műsorában előadni az írásomat. Azóta már több hangjátékot is leadtak a novelláimból a rádióban.
Egyik, a blogoldalán megjelent alkotás a Majdnem-sorozat. Milyen események és gondolatok vezettek ezen versek megszületéséhez?
Az első Majdnemek egy vegyes érzelemvilágban születtek. Kétféle értelmezés fedezhető fel a Majdnem-versekben. Az egyik a hit, a másik pedig egy érzelmi vonal. Ha valaki elolvassa ezeket a verseket, akkor rögtön arra gondol, hogy ez egy párkapcsolatról szól. Azonban a Majdnem-versek nem így indultak igazándiból, hanem az emberi érzések párhuzamában szóltak a hitről is. Az első kettő rész egy útkeresésben, egy bolyongás során született. A Kedves képe egy szimbolikus kép, ami bármi lehet. A későbbi vonalat meghagyom az olvasók számára, hogy gondolják át.
Egy biztos: a párkapcsolatok keszekuszák, főleg ma. Sőt, a Majdnem-versekben kirajzolódik egy fura történet: hogyha belemélyedünk, akkor ismételten a megérkezés-eltávozás ellentétét látjuk kirajzolódni.
Úgy látom, ez jellemző napjainkban a párkapcsolatokra. Sokszor nem merjük elmondani az érzéseinket. A csend jelenlétével büntetjük a másikat anélkül, hogy az tudatosulna bennünk. A Majdnem-sorozat sok ilyen megélésről szól.
A teremtés hetedik napján Isten megpihent – a Majdnem is hét részre osztható. Meggyőződésem szerint ez a párhuzam nem véletlen, mit jelent ez a verssorozatra tekintve?
A hetedik nap a megpihenés napja, amikor a teremtő gyönyörködik a művében. Én is eljutottam az életemnek egy olyan szakaszába, amikor egy kicsit hátrébb kell lépjek, és meg kell néznem, hogy mit alkottam. S az a hetedik nap időszaka tart most bennem, amikor át kell értékelni számos történést. Tennék egy pontot, de nem egyet, hanem három pontot teszek ezután.
Több művében is megtalálható egy kép – a Majdnemben éppúgy, mint Az idő türelme részleteiben –, amikor a lélek kiválik a testből. Mesélne erről a motívumról?
A kérdés az, hogy életünk során hányszor fordul elő, hogy kívülről látjuk önmagunkat? Telnek a napok, rohanunk A-ból B-be, utána C-be, és próbálunk túlélni, néha próbálunk meg is élni pillanatokat. Hányszor történik az meg, hogy amikor rohanunk A-ból B-be, akkor kilépünk önmagunkból, és látjuk magunkat, ahogy tényleg sietünk. Amit írok, az kettős látással készül: az egyikben önmagamat látom, ahogy írok, illetve azt, hogy abban az adott pillanatban milyen állapotban vagyok. Soha nem egy síkon írok, mindig akad kettő, de inkább három vagy négy sík, ami fut párhuzamosan és valahol összeérnek. Ez nem az írást teszi nehezebbé, hanem a befogadást. S ennek az egyik legkifejezőbb módja, ha kilépünk önmagunkból, és a lélek különválik a testtől.
Sokszor a lélek a szívet is szimbolizálja ebben az esetben, azt a fajta érzésvilágot, amit elrejtünk mások elől, viszont mikor kilépünk önmagunkból, akkor láthatóvá tesszük.
Ennek okán lép ki néha a lélek a testből, hogy láthatóvá tegye a szívét.
Gyakran használ műveiben francia kifejezéseket (exposition, dernier, pas de coeur, inachevé). Milyen jelentőséggel bírnak ezek?
Akármit is írok, legyen az novella vagy vers, sűrűn használok francia kifejezéseket, de nem tudok franciául. Egy néhai barátom, Láng Eszter tudott franciául, ő nézte át ezeket. Ennek használata Radnótitól kölcsönzött.
Nekem Radnóti a paralelszemélyem, és ez felettébb tetszett, hogy egy-egy más nyelvezettel írt kifejezés mennyire ütni tud egy versben – ezáltal egy gondolatsort meg lehet szakítani, vagy meg lehet erősíteni.
Radnóti mellett akad még olyan költő, író, aki inspirálja?
Kosztolányi novellái az Esti Kornélból szintén megérintettek. El is kezdtem írni Esti Kornélokat sajátosan, hol versben, hol pedig tárcanovella formájában. Nem adok önmagamnak más nevet, de van egy személy, az Esti Kornél, aki ugyanúgy bejárja napjainkban is azokat a stációkat, amelyeket a századelőn, és erről írok. Egyébként szeretem Vámos Miklós írásait is. Az Apák könyve egy kiváltképpen nekem írott mű a zsidó identitásról. Kifejezetten szeretem Petőfit, Aranyt, Babitsot, Tóth Árpádot. Ady mélyen megérint annak ellenére, hogy jóformán lehetetlen figura volt – soha nem lennék az életemben Ady. Kortársak közül Szénási Miklós, Áfra János, Závada Péter. Mindenkitől szeretek egy-egy írást. Kimondottan nagy kedvenc talán egyedül Radnóti, hiszen tőle nemcsak sok alkotást olvastam, hanem éveken át a mindennapjaim részét képezte. Radnóti kapcsán igen sokat foglalkoztam azzal, hogy mi történik, hogyha nem tud befejezni egy sorsot az ember. S az ő életét valahogy így értékeltem: befejezetlen sors.
A magyar irodalom egyik közhelye, hogy költőnek születni kell – például Petőfi is megfogalmazza ezt. Erről mi a véleménye?
Értem, amit Petőfi írt, és igazat is adok neki. Viszont én inkább úgy fogalmaznék, hogy egy nagyfokú érzékenység szükséges a világ iránt. Ez nem egyenlő azzal, hogy az egyén rögtön drámaian lát mindent, hiszen Petőfi sem látott sok jelenséget drámaian, mégis nagyon szépeket írt. Az érzékenység mellett kell egy késztetés, hogy az illető ki akarja adni magából. Ez egyfajta írói vagy költői őszinteség, amiről beszéltem az előbb. Azokat az alkotásokat szabad megjelentetni, amit a ma költői később is tudnak vállalni, hiszen a modern világban visszakereshetőek a publikációk. Részben társadalomkritikát írnak a szerzők, így vállalniuk kell a tetteikért és a szavaikért a felelősséget. Úgyhogy ez kicsit összetettebb, mint Petőfi korában. Akkoriban a közérthetőséget a rímkényszer is segítette, ma már a versolvasók tudják, hogy a rímkényszer nem az első a sorban. Szabálytalan versekről beszélünk, inkább gondolatokról, és sokan egy-egy gondolat miatt rajonganak egy versért – egy gondolat miatt, ami bennük is felmerült, csak nem lett megfogalmazva, de olvastak egy verset, és abban kimondásra került. Szerintem itt rejlik a titok, úgyhogy igen: születni kell arra, hogy az ember őszintén és teljes szívével, lelkével tudja vállalni az írásait, és higgyen abban, amit ír, és ahogyan leírja.
Édesanyja és édesapja emlékét megőrzik a művei is. Mindaz, amit szüleitől kapott, hogyan él tovább Önben?
Azt láttam, hogy az irodalom kiemelt jelentőségű nálunk, a családunkban. A szüleim sokat olvastak. Ennek a szeretetét kaptam meg én, illetve a testvérem is. A kultúra egy olyan részébe tartozunk, amely meghatározza a mi intellektuális voltunkat is. Az édesanyám még élete utolsó időszakában is hibátlanul fel tudta mondani a memoritereket, mivel imádta a verseket. Ő volt az egyik nagy rajongóm, és tényleg szerette azt, ahogy írok – viszont nem mindent értett az írásaimban. Édesapámat sokat nélkülöztem, mert gyakran utazott és dolgozott, s ez a távollét visszatükröződik abban a szeretetben, gyermeki rajongásban, ami felé irányult. Mikor végre bevallottam neki, hogy nekem ő a legjobb barátom, akkor feloldottunk a kettőnk viszonyában valamit, de mindehhez már késő volt. Ezért is írtam le ezeket, hogyha valaki elolvassa és belegondol, akkor rájöjjön arra, hogy nem szabad hordoznunk magunkban ki nem mondott szavakat. Apa is rajongott az irodalomért, és írni egyaránt hozzám hasonlóan mélységesen szeretett. Tehát az irodalom szeretetét tőlük kaptam, hálás vagyok érte. Azonban, amit szüleim rám hagytak örökül, az az, hogy találjam meg azt a fajta módot, azt az utat, hogy az életemet teljesebben meg tudjam élni.
Néhány évvel ezelőtt rájöttem, hogy ami közöttünk történt a szüleimmel, annak az egyik tanulsága az, hogy nem érdemes futnunk felesleges köröket az életben, beszélnünk kell az érzelmeinkről.
Hiszen sokszor mi sem tudjuk megfogalmazni önmagunknak, akár a Majdnemekben, hogy mit érzünk legbelül.
Tervez a jövőben újabb kötetet kiadni?
Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni haláluk utáni képzelt levelezéséből összeállítottam egy önálló kötetet, de ez még nem érte el a teljes mivoltát. Továbbá létezik egy másik kötet is, a Zűrtehén címmel. A cím ihlete a következő: egy grafikus barátom adott nekem egy digitális képet, ahol egy tehén szkafandersisakban látható egy bolygón. Ő az űrtehén, aki azonnal megfogott. Azonban az életemre visszagondolva nem űrtehénről, hanem zűrtehénről beszélünk, így keletkezett a cím.
Borítókép: Heller Áron
