Kevés olyan lemez létezik, amely mögött nem egy valóban létező előadó áll. Ez természetesen nem valamiféle mesterséges intelligencia által generált viccre utal – bár manapság már erre is számos példa akad –, hanem egy kifejezetten egyedi alkotásra.
A The Vampire Lestat Anne Rice fiktív hőse, aki az azonos nevű sorozatban kiemelkedő glam rock és rock’n’roll énekesként, illetve zenészként jelenik meg. Lestat de Lioncourt természetesen nem létezik: a karakter mögött Sam Reid kiemelkedő alakítása áll. A produkció azonban nem áll meg a sorozat keretein belül. Az album kreditjeiben Reid neve helyett következetesen a The Vampire Lestat név szerepel, a Spotify-profil is ezen a néven működik, sőt júniusban koncertet is tartottak The Vampire Lestat néven.
A sorozat narratívája részben az album megalkotása köré épül, így az többnek érződik egy hagyományos filmes soundtracknél. A lemez mögött Daniel Hart filmzeneszerző munkája áll, aki leginkább David Lowery filmjeihez – többek között a The Green Knight-hoz és az A Ghost Story-hoz – írt zenéiről ismert, de előadóként is aktív volt.
A The Vampire Lestat esetében el kellett hitetnie velünk, hogy a dalokat valóban egy évszázadokat megélt, teátrális vámpír írta. A The Failures olyan részletességgel bontja ki a történetet, hogy bizonyos értelemben önálló elbeszélésként is működik, ezenfelül a sorozat élményéhez is jelentős többletet ad. Ezt erősítik azok a dalok is, amelyek végül nem kerültek be a sorozatba (például, Nothin` to Lose, demók és remixek), mégis hozzájárulnak annak világához és történetéhez.
Bár technikailag egyetlen albumról van szó, annak sokszínűsége miatt inkább egy teljes diszkográfia benyomását kelti.
A sorozat egy tragikus sorsú karaktert mutat be, aki folyamatosan próbálja feldolgozni a traumáit, miközben visszatekint saját életére. Az album ugyanezt a gondolatmenetet követi. Egyetlen ember – pontosabban egy 265 éves vámpír – gondolatait, dilemmáit és érzelmi állapotait dolgozza fel. A dalok a sorozatban megjelenő kronologikus sorrendben követik egymást, ahelyett, hogy tematikusan lennének elrendezve, és emiatt az album helyenként inkonzisztensnek tűnik. Ez a szerkesztési elv inkább a sorozat kontextusában értelmezhetővé válik, mivel feltehetőleg nem az a célja az albumnak, hogy egy koherens zenei élményt teremtsen, hanem, hogy bemutassa Lestat impulzív és komplex karakterét. Csakhogy önálló albumként hallgatva ez a lemez rovására mehet.
Az albumon egyszerre jelennek meg régies rock’n’roll-motívumok, glam punk elemek, blues-os punk hangzások és balladák. A régi és új zenei elemek találkozása egyszerre stiláris változatosságot eredményez, és Lestat karakterének értelmezéséhez is támpontot kínál: a több mint kétszáz éves vámpír modern-időbeli kívülállóságának kifejezőeszközévé válik. Ugyanakkor bizonyos pontokon ennek a modernségnek a jelenléte már zavaróvá válik. A túlzottan trendi kifejezések és szlengek több dalban is „olcsóbbá” teszik az album hangzását. Ez különösen azért feltűnő, mert a lemeznek egyébként van egy magas színvonalú atmoszférája, amelyhez ezek a kifejezések egyszerűen nem illenek. Ez különösen erősen jelenik meg például a Black Licorice és a BIG BOSS esetében. A dalszövegek bizonyos részei kifogásolhatók: a „TikTok dance”-hez vagy a „Wanna-be brat”-hez hasonló kifejezések számomra rontanak a dalok összetettségén, és egyes esetekben már-már szekunder szégyenérzetet keltenek. Másfelől, ha a sorozat kontextusában vizsgáljuk, teljesen más jelentést kapnak: Lestat számára ezek annak a folyamatnak a részei, ahogy próbálja megtalálni a helyét 2025-ben.
Az albumot erősen áthatják a gótikus és morbid motívumok, amelyek természetesen szorosan kapcsolódnak Lestathoz és a vámpírsorozat világához.
Ezenfelül, a lemez szexuálisan kifejezetten explicit, ami egyfelől a glam punk műfajának is része, másfelől pedig Lestat karakterének egyik alapvető eleme. Hasonlóan, rengeteg rejtett (vagy épp teljesen egyértelmű) utalás jelenik meg a narratívára.

Erre jó példa lehet a Big Bad Wolf – különösen fontos benne az a rész, amikor az énekes a zene közepén érzelmileg teljesen kiborul, és dühösen sorolja hogyan bántak vele igazságtalanul. A sorozat története szerint, mivel titkolni kellett vámpírlétét, a nyilvánosság előtt azt a látszatot keltette, hogy csupán megszállottja az Interjú a Vámpírral című könyvben szereplő Lestat de Lioncourt-nak, és erre az alteregóra építette fel zenei imázsát. Így a külvilág számára úgy tűnt, mintha egy fiktív karakter inspirálta volna, miközben valójában az énekes volt maga Lestat. A fiktív könyv ráadásul antihősként ábrázolta őt, és eltorzította a valóságot. A Big Bad Wolf ezt a frusztrációt dolgozza fel, ami a sorozat kontextusában működik a leginkább, így a dalszöveg nehezen értelmezhető önállóan.
Hasonlóan működik a Cabbage is: már maga a cím egy belsős poén a sorozatból. A dal önmagában is jó, de az igazi jelentés fölfejtésére szükség van a kontextusra. Félreértés ne essék, ez nem negatív tulajdonsága az albumnak, hiszen eleve a sorozathoz készült, így az ilyen fan service megoldások inkább hozzáadnak az élményhez.
Ehhez kapcsolódóan, Hart feletébb részletes dalszövegvilágot, és atmoszférát épített ennek a lemeznek.
A Your Biggest Fan első hallgatásra akár egy átlagos szerelmi számnak is tűnhet, de minél többet elemzi az ember, annál több réteget fedez fel benne. Tele van a sorozathoz kapcsolódó szimbólumokkal és utalásokkal, reprezentálva Lestat érzéseit. Könnyű azonosulni vele, hiszen érzelmi tartalma olyan emberi tapasztalatokra épül, amelyek a karakter fiktív természetétől függetlenül is átélhetők. Egy másik remek példa a The Loneliness, amely egy egyszerű instrumentális alapot kapott, mégis rendkívül magával ragadó, ami részben magyarázza azt is, hogy miért szeretik ennyien. Sam Reid hangja ebben a dalban különösen sokat ad hozzá a befogadási élményhez. Egyes pontokon szinte beleremeg a hangja, elgyengül – ezek az apró vokális változások csak tovább erősítik azt, hogy mennyire erősen jelennek meg előadásmódján az érzelmek.

A La Fontaine de Sang (The Fountain of Blood) véleményem szerint az album egyik legfontosabb dala. Különlegessége, hogy nem Daniel Hart írta, hanem Charles Baudelaire híres versének zenei feldolgozása. A zongorajáték melankóliája és érzelmi intenzitása magával ragadóvá teszi a számot, a dalszöveg pedig kifejezetten illeszkedik a sorozathoz, Lestat karakteréhez, érzelmeihez, történetéhez. Sam Reid hangja különösen szépen működik ebben a dalban.
Lestatnak rendkívül bonyolult kapcsolata volt az anyjával, és a következő dal eztérdekes módon jeleníti meg. A When I Call Your Name nagyon erős, és kiválóan építi fel a zenei feszültséget. A dalban megjelenő ismétlődő „GaGaGaGaGa…” hangok, miközben az anyja nevét, Gabriella-t próbálja kimondani, gyermeki gügyögésre emlékeztet, reprezentálva Lestat anya-komplexusát, illetve azt a rendkívül zavaros, és beteg dilemmát, amely a fejében zajlik.
Az album tele van különleges hangzásbeli effektekkel: a Long Face-ben amikor szóba kerül a „piano”, zongorahangok is megjelennek, a dal végén pedig légzésszerű hangok hallhatóak. Ettől az egésznek van egy musicales beütése, akárcsak az egész albumnak. Egyes esetekben ezek az effektek intenzitásuk és mennyiségük miatt zavaróvá válnak. Továbbá, néhány dal úgy szól, mintha víz alól hallgatnánk. Ez természetesen atmoszférát teremt, és valószínűleg tudatos produkciós döntés, de bizonyos pontokon már inkább zavaró, mint többletet hordozó megoldás.
Az All Fall Down-t, mikor először hallottam a sorozat főcímdalaként, kirázott tőle a hideg, de korántsem számítottam arra, hogy az album ennyire kaotikus zenei világot tár majd elém.
Helyenként megbicsaklik, nem mindig követi a hagyományos dalszerkezeteket, és akadnak olyan szövegei is, amelyek finoman szólva is kizökkentőek. Ha egy pillanatra leválasztjuk a sorozat kontextusáról, az album időnként kifejezetten „túl soknak” érződik – mintha egyetlen lemezbe egy egész életet – és életművet – próbáltak volna belesűríteni.
Csakhogy, ha van valami, amit Lestat de Lioncourt karakteréről tudunk, az éppen az, hogy mindig túl sok.
Egy teátrális, önimádó vén csont, de mindenekelőtt bocsánatkérés nélkül önmaga. Éppen ezért a túlzások szervesen illeszkednek hozzá. A The Failures Lestat köré épül, és művészi módon tárgyalja azt, amin keresztül megy a karakter. Miközben egy kitalált sorozatbeli alak fiktív albumát hallgatjuk, egy idő után már nem is teljesen egyértelmű, hogy nem csak tükröt tartunk-e saját emberi érzelmeink elé.








