Az elmúlt pár év közéleti híreinek nagy részét képezik az egészségügyről, a gyermekek biztonságáról és az oktatás állapotáról szóló igencsak baljós és olykor elszomorító történetek. Az egészségüggyel való problémák, habár mindig is jelen voltak, a COVID-19 járvány alatt kaptak igazán nagy médiafigyelmet, így derült fény a rengeteg hiányosságra. A szociális ellátórendszer hatalmas problémáit pedig a közbeszéd csak a nemrégi gyermekvédelmi botrányok óta kapta fel. Az oktatás azonban kitűnik ezek közül. A 2010-es évek eleje óta tartanak a különféle sztrájkok több vagy kevesebb, bár inkább kevesebb sikerrel. A mainstream sajtóban azonban csak a nagyobb botrányokról készülnek hírek, pár kivétellel szinte csak Budapesten és nagyobb városokban. A vidéki oktatás ez alatt viszont szépen csendben, messze a reflektorfénytől fullad bele a saját vérébe.
Lehetőségem volt ellátogatni a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében található, a Kisváradi járáshoz tartozó Nyírkarász községbe. Itt a Nyírkarászi Váci Mihály Általános Iskolában volt esélyem bejárni az épületet, valamint betekintést nyerhettem pár tantervi órába is. Diákokkal és tanítókkal is tudtam beszélgetni akik közül egy nyugdíj előtt álló és egy pályakezdő pedagógus is hozzájárult egy anonim interjúhoz.
Nyírkarászon alig 2200 fő él, melynek szinte a felét hátrányos helyzetű családok teszik ki. A város hivatalos oldala szerint a tanulók létszáma nemrég az iskolában 620 fő körül volt, azonban a népesség évtizedes kivándorlása miatt ez a szám napjainkra lényegesen csökkent és a valós szám valahol 130-170 fő között stagnál. Ahány az évfolyam az iskolában, annyi osztály van, így a Váci Mihály Általános Iskola jelenleg 8 osztállyal működik. Ezek létszáma olykor 11 is lehet, azonban egyes osztályok a 22-25 főt is elérheti. Ez a lényeges létszámcsökkenés azonban nem csak az emberek városba való költözésének köszönhető. Megkérdezett tanítók beszámolója alapján azok a családok, akik tehetik, inkább a nagyobb városokba viszik a gyermekeiket, mint például a 14 kilométerre lévő Kisvárda vagy a 23 kilométerre található Vásárosnamény. Ennek az oka az, hogy a városokban több választási lehetőség van, valamint az oktatás minősége is lényegesen jobb.
Mikor megérkeztem az iskolába, az első dolog ami feltűnt, az az épület meglepően kicsi mérete. Habár 8 osztálynak valóban nem szükséges nagyobb, én annak idején mégis egy tágasabb helyen tanultam. Az iskolába belépve egy furcsa, nosztalgikus érzés kapott el. Nosztalgikus, mert előjöttek az emlékeim az én régi iskolámról, és azért is, mivel elnézve a berendezést, minden ugyanolyan, mint amilyen a 80-as 90-es években lehetett. Az öreg, zöldes gumiszerű padló és az ugyanolyan zöld iskolapadok sok emléket felébresztettek bennem alsós éveimről. Viszonylag hamar körbejártam az iskolát, körülbelül 20 perc alatt. A tablóképeket elnézve megfigyeltem a különböző hajstílusok változását, valamint a tanári kar alakulását. Furcsa volt belegondolni, hogy ha bár az emberek az évtizedek alatt rengeteget változtak, ugyanez az épületről és a berendezésről nem mondható el.
Míg a szünet alatt nézelődtem, sok diák köszönt rám, s kérdezte meg hogy tanár vagyok-e. Az idősebbek már kissé szkeptikusabbak voltak, a fiatalok viszont mulattatóan lelkesek.
Sok tanulón láttam szakadt vagy esetleg már kinőtt ruhákat. Valakin méretekkel nagyobb poló volt, valószínűleg egy idősebb testvér levetett felsője.
Már az első szünetben észrevettem sok olyan dolgot, amihez nem voltam hozzászokva. Szívfacsaró élmény volt látni a gyerekeket, sejtvén, hogy milyen családi háttérből jöhetnek. Bár a ruhájukon meglátszott a szociális helyzetük, a kedvüket ez sem szegte a szünetben és lelkesen szaladtak ki játszani a hóban.
Míg azokat a tanárokat kerestem, akikkel előzőleg beszéltem telefonon és akiknek a kérdéseimet szerettem volna feltenni, szembejött velem egy terem, amely egyáltalán nem illett bele az összképbe. Egy osztályterem egy oda nem illő modern ajtóval és felirattal, amelyen azt olvastam „Tudásterem”. A szobába belépve azt a következtetést kellett levonnom, hogy ez itt valamiféle megnyert pályázatnak köszönheti a létezését. Belül minden olyan informatikatermet megszégyenítő modernség uralkodott, hogy még talán hasonló a kisvárdai Bessenyei György Gimnáziumban sincsen. Gépek, okostábla, tabletek. Messze a legfelszereltebb terem volt az iskolában.
Mikor elérkezett az ebédidő és azzal együtt a hosszú szünet, találkoztam a két tanítóval. A két oktató szeretett volna anonim maradni, azonban annyit engedtek, hogy egy kissé bemutassam őket annyira, amennyire az a riporthoz szükséges. A hölgy, akivel beszéltem, már sok évtizede tanít a nyírkarászi iskolában és ez az utolsó ott töltött tanéve. Ő egy alsós tanár és osztályfőnök. A második beszélgetőpartnerem egy 25 éves fiatalember volt, akinek pályakezdőként ez a második megkezdett éve mint történelem és testnevelés tanár felső tagozatban. Egy üres tanteremben folyt az interjú, ahol először a tanárnővel beszélgettem, aki már az első percben felhívta a figyelmemet egy igazán nagy problémára:
Régen tudod valamivel könnyebb volt. Megvoltak mindig is a problémai a rendszernek, de mindig boldogultunk. Az elmúlt években, évtizedben lett minden sokkal nehezebb. Megváltoztak a szülők és a gyerekek is. Teljesen máshogy állnak az iskolához a családok. Az SNI-s tanulók száma is lényegesen megnövekedett.
Bevallom, nem voltam tisztában az SNI fogalom jelentésével így visszakérdeztem hogy az mit jelent.
„Az SNI az egy rövidítés és a sajátos nevelési igényt jelenti.” – magyarázta a tanító. „Ezeknek a diákoknak nem is feltétlenül az eszükkel van baj, hanem a viselkedésükkel, ami kihat a tanulmányi eredményeikre is. Ők maguk zavarják az órát, így más diákok eredményeire is hatással van a viselkedésük, és amit nem tanulnak meg az iskolában, már otthon sem fogják… A legtöbb ilyen diák szörnyű körülmények közül érkezik. Vagy hátrányos helyzetűek vagy nevelőszülőktől kerülnek ki. Természetesen vannak SNI-s gyerekek tehetősebb családokból is, de őket többségében nem ide íratják be.”
Megkérdeztem, hogy az iskola vezetése, valamint maga az oktatási rendszer miben segíti ezeket a diákokat.
Van nekik külön tankönyvük, valamint különféle segítségeket kapnak. Számológéphasználat által könnyített feladatok és hasonlók. Még egy külön tanárt is kapnak.
Ezek a törekvések az iskolától azonban kevésnek bizonyulnak. A nyírkarászi iskolában csupán egy ilyen tanár van, aki heti egy órában foglalkozik a diákokkal. Ez minden esetben kevésnek bizonyul, mivel a tanterv számukra ugyanaz, mint a többi tanulónak és ezáltal nem fognak tudni felzárkózni társaik mellé.
Következőnek a fiatal tanárt kérdeztem meg a tapasztalatairól, mint pályakezdő oktató. Számára ez volt a harmadik Nyírkarászban eltöltött félév, ezelőtt Nyíregyházán volt szakmai gyakorlaton.
“Teljesen más volt (…) a városi diákok összetétele, hozzáállása. Ott is megvoltak a nehézségek, de ott inkább az volt a könnyítő elem, hogy a diákok már hozzá voltak szokva ahhoz, hogy jár be egy kistanár, viszont itt már sokkal másabb volt a helyzet. Lehet, hogy inkább a korkülönbség miatt, de itt nem annyira tisztelték az embert…”
„Úgymond, itt meg kellett harcolni a tiszteletért.”
„A nagyobb 8. korosztályban nem voltak akkora problémák, inkább a fiatalabb évfolyamokba tisztelik kevésbé az embert. Ezentúl viszont a felszereléshiány volt az, ami igazán szembetűnt.”
Testnevelés alatt a legtöbb tanárnál ez egy visszatérő probléma volt a beszámolók szerint. Minden osztályban megvolt az a réteg, aki nem feltétlenül önhibából nem hoz rendszeresen felszerelést, hanem csupán abból az okból, hogy nincs nekik. Természetesen ez nem csak a testnevelésre, de sok más órára is hatással van. A tanszerek hiánya mindkét interjú alatt egy visszatérő problémára vetett fényt. Habár év elején a diákok egy része kap egy kisebb kezdőcsomagot, ezek általában csupán pár hónapig tartanak ki. A diákok szülei pedig nem sok esetben nem tudják megadni a minimumot, ami elvárható lenne az évkezdéshez.
A tanárokkal való beszélgetésem, illetve az iskolában töltött időm után egyértelművé vált, hogy Nyírkarász esetében nem feltétlen az iskolával vannak a problémák, hanem a diákok szociális hátterével. Az intézmény méretéhez és elhelyezkedéséhez képest a nyírkarászi általános iskola nem tartozik azok közé a szörnyű állapotú épültek közé, mint amilyenre számítottam. Hallottam sok történetet más intézményekkel, például a tuzsérival vagy tiszabezdédi általános iskolával kapcsolatban – köztük sok rossz dolgot –, de az én tapasztalataim alapján sokkal inkább a vidéki családok szociális helyzetében kell keresni azt, hogy miként lehetne az oktatás helyzetén is javítani. Természetesen az 1980-as éveket idéző épület és a szakemberhiány is hatalmas probléma, amiket orvosolni kell az elkövetkezendő években, évtizedekben.
Az oktatási rendszerünket rendbehozni nem kis feladat, és valószínűleg nem is rövid, egyes kutatások szerint 20-25 évbe is beletelhet, mire az ország felzárkózik a nyugati oktatás jelenlegi szintjére. Ez a vidéki iskolákban talán a 30-35 évet is elérheti.
Az általam kérdezett tanítók azonban ajánlottak egy alternatívát, amely rövidtávon segíthet az SNI-s diákok helyzetén. Mivel nem kis számban vannak jelen ezek a diákok az iskolában, egy számukra külön kialakított osztály megvalósítása nem tűnik lehetetlen feladatnak.
Ezzel az osztállyal a tanulási és nevelési nehézségekkel rendelkező diákok nem éreznék magukat lemaradva diáktársaikhoz képest, és a többi gyerek se érezné, hogy az osztályból más diákok kivételes tanításban részesülnek (amely az elmondottak alapján, főleg a fiatal alsósok között sok konfliktust idézett elő). Így egy osztályban minden órát képesek lennének végigtanítani oly módon és tempóban, amely ezen diákok számára feldolgozható, ellentétben a most fentálló rendszerrel, ahol heti 2 órában tudnak velük csak törődni. Természetesen ehhez is egy vagy jobb eseteben 2-3 szakember szükséges iskolánként és a szociális, valamint társadalmi problémákat ez sem oldja meg. Kezdésnek talán elég lenne.
Fotók: Juhász Gergő
