Debrecen, a forradalmárváros

Az 1956-os történelmi esztendő októberének utolsó napjaiban valami megváltozott országunkban. Az ifjúság összefogott, szervezkedni kezdett, és kimondta: elég volt! Elég volt az elnyomásból, az önkényből. Az alapokat épp Debrecenben fektették le, október 22-én. A cívisváros hallgatósága talán nem is sejtette, hogy történelmet írt.

Ennek ellenére a történelemkönyvek aligha számolnak be városunkról. A budapesti – századformáló, világrendmozgató – eseménysorozat mellett a történészek szemében eltörpül az, hogy mindennek a gyújtószikrája Debrecenben született meg, gyakorlatilag a hajdúság szívében tört ki az első forradalmi demonstráció.

Itt dördült el az egyik legelső sortűz, amelyet az Államvédelmi Hatóság karhatalmista katonái adtak le, ugyanakkor itt születtek az első forradalmár hősök és áldozatok is.

Ha a puszta tényeket szemléljük, érdemes időrendben haladni. Már az 1956. március 15-i megemlékezésen is a rendszer szabályai ellen cselekedett a Kossuth Lajos Tudományegyetem több bölcsészhallgatója, ugyanis Petőfiékre békés felvonulással és koszorúzással emlékeztek. Tavasszal megjelentek az első szamizdatkiadások, s amíg a nyár különösebb szerveződés nélkül zajlott, szeptemberben elindult a visszafordíthatatlan folyamat, amely végén a világ nagy része főhajtva leborult hazánk előtt. Szeptemberben megalakult a debreceni Kossuth Kör, egy hónappal később, október 13-án pedig a Nagy Imre-párti Losonczy Géza részvételével nyilvános vitát tartottak a Vármegyeházán. Néhány éjszakával később pedig elérkezett a „nagy nap”.

Az Orvostudományi Egyetem pártbizottsága nevével ellentétben cseppet sem volt szolgája a sztálinista irányvonalat képviselő, ötvenesévekbeli Rákosi-kormánynak. A helyi Demokratikus Ifjúsági Szövetség vezetőségével közösen szervezett ülést tartott a Szülészeti Klinikán, megalakították a helyi MEFESZt (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Független Szövetsége), majd a budapesti hírek hallatán már másnapra tüntetést szerveztek. Megelőzték a fővárost.  Másnap pedig az egész országon végigsöpört a forradalmi láz, felcsillant a régóta álmodott változás reménye. Az október 23-i eseményeket talán már nem is kell taglalni, hiszen mindannyiunknak számtalan filmet, összeállítást, archív felvételt volt már szerencséje megtekinteni. Legalábbis, ami a pesti történéseket illeti.

No, de mi a helyzet azokkal a pillanatokkal, amelyekről jóval kevesebbet szólnak a hírek, a megemlékezések, mi történt a vidéki városokban, elsősorban Debrecenben?

A cívisváros egyetemistái már a délelőtti órákban gyülekeztek, 10 órakor pedig elindult a békésre tervezett felvonulás. Néhány óra múlva szakszervezetek, dolgozók, többek között a Gördülő Csapággyár szervezete is beállt a menetbe, és beadta követeléseinek listáját. A nyugalom, a higgadtan megalkotott tervek késő délután kudarcba fulladtak, hiszen az ÁVH nem nézte tétlenül, mi zajlik a lakosság körében. Fél hatkor eldördült az első puskalövés. Sortűz zaja verte fel a nyugalmat. A forradalom napjának első gyilkosai Debrecenben „szülték” meg az első mártírokat. A Kossuth utcán álló rendőrfőkapitányság épületének tetejéről érkeztek a lövések. A helyszínen volt nagyapám is, aki újságíró lévén jól ismerte a menekülési lehetőségeket. Néhány társával együtt a Gambrinus közi Sztanyiszlavszkij Színjátszó Stúdió biztonságába futott, az az épület ugyanis a föld alá vezető lépcsőkkel is rendelkezett. Csak a késő esti órákban csitult a tüntetés és a lövöldözés.

Az elnyomás budapesti mintaképe, a Sztálin-szobor darabokban hevert a földön, a tüntetők kezében országszerte fegyverek villogtak, a következő napok pedig egyre véresebbé váltak, a szervezkedés folytatódott. Számos forradalmi bizottság alakult, munkástanácsok szerveződtek. Debrecen pedig e tekintetben is élen járt. Október 26-án ugyanis itt alakult meg az első olyan forradalmi bizottság, a DFSZB, amelyből kihagyták a Magyar Dolgozók Pártjához, a pártállami szervezethez köthető prominens alakokat, az MDP helyi szervezete másnap pedig szét is esett. Az utcákat szovjet egyenruhások, KGB-delegáltak, ÁVH-sok vették ellenőrzésük alá, a kijárási tilalom azonban szinte senkit sem tartott vissza a küzdelemtől, demonstrációtól. Csaknem egyheti karhatalmi vérengzést követően a forradalom mégis győzni látszott. Nagy Imre bejelentette, hogy a szovjet csapatok elhagyják az országot, november 1-én pedig az október 23-i áldozatok dísztemetését is hatalmas tömeg mellett rendezték Kelet-Magyarország központjában.

Melocco Miklós szobra a Debreceni Egyetem főépületének oldalában. Az emlékmű az ’56-os debreceni forradalmárok emlékét őrzi.

E történések „összegzéseként” és a következő napok rémuralmának megértéséhez talán Márai Sándor sorai a legillőbbek:

„És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták – :
Ilyen nagy dolog a Szabadság?…”

A szabadság, amely csupán néhány napig adatott meg hazánk hőseinek. November 3-án ugyanis a szovjetek általános támadás tervével behatoltak az országba, körülzárták a honvédelmi szempontból kulcsfontosságú épületeket, városokat. Nagy Imre tárgyalásai már csak formalitásként szolgáltak, a hatalmat immár a Gerő Ernő helyére kinevezett pártfőtitkár, a későbbi MSZMP-országvezető Kádár János gyakorolta, a Varsói Szerződés felbontására válaszul pedig megtámadási paktumot kötött Nyikita Hruscsovval, a vörös birodalom véreskezű diktátorával.

November 4-én fékezhetetlen ostrom kezdődött Magyarországon, a kommunisták vérbe fojtották 1956-ot, Nagy Imrét és társait, többek között a honvédelemért felelős Maléter Pált.

Őket megannyi forradalmárral együtt koncepciós pert követően, koholt vádak alapján végezték ki. A november eleji eseményekről azonban az adatok helyett egy túlélő, a debreceni újságíró, Boda István emlékei alapján írnék. Ő ugyanis látta, átélte, tapasztalta, miként söpört végig „Forgószélként” a zsarnok Zsukov és az embertelen tábornok, Szerov hadművelete.

A november 4-i reggelen tankok lövegei ébresztették az országot, a falak viaszgyertyaként omlottak saját magukba, a békés, reményteli forradalomból egyoldalú háború lett. Boda Pista bácsi felesége kérése ellenére is kimerészkedett este az utcára, az utca békés volt, a Déri téren szovjet harckocsi állt őrt, szemben vele a keleti „kolléga” által elpusztított magyar harckocsi, a posta emeleti szárnya, az épület szétroncsolva. Majd miután hazatért és ezt elmesélte, másnap fogdába kísérték a világháború apokalipszisát testközelből megismerő, egykor puskacső előtt is álló veterán tollnokot. Gúnyosan bántak vele, ő azonban humorral ébresztette fel magában a reményt a reménytelenségben.

„A fogdaőr gúnyos vigyorral s azzal a közvetlen kérdéssel fogadott: Hát megjöttél te is, te sz… Mire én maradék humorérzékemmel: Nem jöttem, hoztak! Mire ő: Kuss, mert a pofádon hagyom a puska lenyomatát.”

A kommunisták viselkedése ebben a történetben egy emberre irányult, a brutalitás és a fölényes pusztítás ezekben a napokban azonban elhatalmasodott az egész ország fölött. Elkezdődtek a koncepciós perek, tömeges kivégzések, a forradalmárok eltüntetése, kényszermunkatáborba deportálása, a megtorlás. A mai napig is akadnak olyanok, akik hűen vallják és ellenforradalomként tekintenek 1956 emlékére, és kimondják: a szovjetek rendet tettek. Erre az ideológiai nyaktörésre újfent Boda Pista bácsit idézném:

„…az őrnagy elmondta; hogy milyen katasztrófától mentették meg országunkat. A hortista tisztek, földesurak, a börtönből kiszabadult bűnözők, rejtőzködő nyilasok imperialista cinkosaikkal a régi rendet szerették volna visszaállítani. Hát ezt akadályozták meg önzetlenül…S ezt már én mormoltam magamban, 21 hadosztállyal kétezer tankkal és egyebekkel. Ilyen baráti gesztust nem szabad és nem is lehet visszautasítani. És ezt a világ is akceptálta.”

A világ tétlenül nézte, hogy Európa egykori őrbástyáját, az ezeréves Magyarországot a por és az enyészet martalékává teszi az önkény. Még az az Amerika sem nyújtott segítséget a Szuezi-csatorna körül zajló izraeli-egyiptomi konfliktus miatt, amely világhatalom ígért, hitetett, de sosem nyújtotta kezét a magyaroknak. A forradalom elsüllyedt az aztán csaknem 40 esztendős diktatúra tengerében. Az a forradalom, amely első hősei Debrecen utcáin álltak ki, s születtek, egyedül az elnyomó hatalom ellen.

Barna Márton

FacebookTwitterGoogle+tumblrLinkedInDiggPinterestRedditEmail

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

hozzászólás