Napjainkban a musicalek kifejezetten vitatottak a filmrajongók körében, mégis egyre több filmadaptáció készül az eredetileg színpadra szánt darabokból. Ilyen a Jonathan Larson tick, tick… BOOM! című, 1996-os szólóprodukciójából átalakított musical is, amely filmváltozata 2021-ben jelent meg először az amerikai mozikban, majd a Netflixen világszerte.
A film Jonathan Larson, a Bohém élet (Rent) szerzőjének 30. születésnapja előtti napokat és a SUPERBIA című musical megszületését – és bukását – meséli el a tick, tick… BOOM! történetének és dalainak segítségével. Nem tökéletes adaptáció, de nem is tökéletes életrajzi film, hiszen itt-ott kibővített, színesített elemeket is tartalmaz.
Az eredetileg csupán háromfős szereplőgárdából összeálló musical Lin-Manuel Miranda rendezésével bővült ki egy kétórás musicalfilmmé. Ez volt egyúttal Miranda első rendezői munkája, de a Broadway és a musicalek szabályainak újraírását dalszerzőként és színészként már korábban elkezdte. A Hamilton és az In the Heights című musicalek szerzőjeként a hip-hop és a latin zene beemelésével, valamint a színesbőrű színészek előtérbe helyezésével nyújtott újdonságot a Broadway világában.
A tick, tick… BOOM! sem okozott csalódást ezen a téren, sikerült új, a musicalfilmektől szokatlan formában feldolgoznia a művet: nem csupán átvette a történetet, hanem valami pluszt is adott hozzá. Már abban újdonságot jelent a musical, hogy Jonathan Larson, tehát maga a szerző életének egy szakaszát meséli el. Az, hogy egy musical születéséről szóljon egy musical, pedig szintén kifejezetten ritka és abszurd.
A film több rétegre szedhető, amikkel erősen elválasztja a fikciót a valóságtól. Láthatjuk az archív felvételeket Jonathan Larsonról, barátairól és a Rent produkciójáról Susan (Alexandra Shipp) narrációja mellett, és láthatjuk a tick, tick… BOOM! eredeti produkciójának újrajátszását, amelybenJonathan (Andrew Garfield) narrálja az eseményeket. Ez egy szokatlan, de jól működő megoldás, amely színesíti a filmet és sok lehetőséget ad a humor vagy éppen a drámai jelenetek fokozására, valamint magyaráz és nem zavarja össze a nézőt.
Egy musical megalkotásáról szóló film már magában bevonzza a musicalrajongókat, de további elemeivel egy igazi szerelmeslevélként szolgál az egész iparágnak. Nem csupán bemutatja a szerzők és a színészek küzdelmeit az elismerés és a siker felé, de ezt olyan embereken keresztül teszi, akik tényleg ebben a közegben munkálkodnak, hasonló problémákkal. Ismét megmutatkozik, hogy jó kezekbe került a musical, hiszen a színészgárda nem olyan hollywoodi sztárokból áll, akiknek nincs semmilyen zenei – vagy éppen színészi – múltjuk, hanem Broadway musicalekből lehet ismerős az arcuk és hangjuk. Ez a dalok minőségén és a film őszinteségén is sokat dob, nem követi el azt a hibát, amit a celebekkel teletűzdelt 2019-es Macskák tett.
A sorból egyedül a főszereplő – a „reneszánszát élő” –, Andrew Garfield lóg ki, akinek ez az első musical szerepe, mégis tökéletes választásnak bizonyul. A forgatást megelőző egy évben ének- és zongoraórákat vett, amik kifizetődtek, hiszen mindenkit meglepett énekhangjával és nem tűnt ki negatív értelemben a gyakorlottabb énekesek közűl.
A főszereplőkön túl kisebb-nagyobb cameoszerepek is feltűnnek. Két fontos jelenet volt ebből a szempontból, amikor a laikus számára észrevétlenül csempésztek Broadway-legendákat a képernyőre.
A dalszerzői workshopon valódi dalszerzők ültek a közönség soraiban, az étkezde vasárnapi vendégeit pedig olyan színészek formálták meg mint André De Shields (Hadestown) és Chita Rivera (West Side Story), majd a dal folyamán a Rent főszereplői, Adam Pascal, Daphne Rubin-Vega és Wilson Jermain Heredia is megjelentek néhány képkocka erejéig. Ezek a jelenetek nem törték meg az elbeszélést, nem tűnt úgy, hogy csupán a színészek jelenléte miatt halljuk a dalt, hanem kiegészítette a filmet és átadta azt a hangulatot – és passzív agressziót –, amit Jonathan érezhetett vagy – nyugodtsága miatt –, amit akart volna érezni a vasárnapi nyüzsgés helyett.
A film nagyon jól ötvözi a humort és a drámai elemeket. Nem erőltetve, hanem őszintén beszél a szakma küzdelmeiről, a szerelemről, a barátságról és olyan komoly témákat is feszeget, mint az AIDS. De ezt sem érezzük úgy, hogy az arcunkba tolja, hiszen Jonathant barátai révén körbevették az AIDS-hez kapcsolódó kérdések és gyötrelmeket okozott számárai szerettei elvesztése vagy ennek gondolata. Ezt tovább bizonyítja az is, hogy későbbi művében, a Rentben is nagy figyelmet kapnak a szexuális úton terjedő betegségek.
Az is természetesnek hat, amikor a szereplők dalra fakadnak, ez köszönhető a film témájának, a narrációnak és a jelenetekkel sokszor párhuzamos színpadi előadásoknak is. Mindig van indok arra, hogy egy dal felcsendüljön. Talán az egyik legjobb és legkreatívabb megoldás erre a „Therapy”, amikoris Jonathan már veszekedés közben dallá alakítja fejben a történeteket és ezt láthatjuk és hallhatjuk a színpadon Jonathantól és Karessa-tól.
A narrációval és a színpadi előadással is keretet kap a film: Susan narrációja csak akkor jelenik meg, amikor Jonathan már nem tudja elmesélni, mert a musicalen kívül esik, de ezek a narrációk röviden jelennek meg, hiszen a történet nem ezekre fókuszál. A film elején meghallgatjuk Jonathan monológját az elmúlásról és a közelgő harmincadik születésnapjától való félelemtől – az óra kattogása –, majd a történet a születésnappal és a gyertya elfújásával – pontosabban annak elmaradásával – zárul. Itt a film tanulsága is megjelenik: saját magunk tempójában kell haladni és nem szabad feladni. Ez az üzenet kifejezetten fontos a célközönségnek, a színészeknek és íróknak, akiknek és akikről szól ez a film.
