Hogyan válik egy megrázó cikkből regény, és miért fontos a láthatatlan történetek elmesélése? Kalapos Éva szerint az írás akkor kezdődik, amikor saját fájdalmunkat történetté szőjük. Az író mesél az alkotómunkáról, a mottókról és arról, miért kell a legnehezebb sorsoknak is hangot adni.
Sok területen kipróbáltad magad az énekléstől a versíráson át az újságírásig. Ezek a tapasztalatok alakították a regényeid világát, alapanyagot szolgáltattak a történeteidhez?
Abszolút. Annyira érdekes, hogy hányfelé kanyarodik az életünk, mielőtt megtaláljuk a hivatásunkat. Ezek a kanyarok sokszor haszontalannak tűnnek, de később életünk mozaikjai összeállnak. Az énekléstől a színházon át az újságírásig minden állomásán az életemnek tanultam olyat, amit bele tudok építeni a könyveimbe.
A karaktereid mind harcos fajták, magabiztosak, okosak. Mennyire hasonlítanak rád?
A női főszereplő karaktereim hasonlítanak a tinédzserkori önmagamra.
Minden karakteremben benne vagyok, de a barátaim, az ismerőseim és a rokonaim is.
Dolgozni tudok forgatókönyvíróként olyan karakterekkel, akiket nem én találtam ki, de regényt csak a saját karaktereimből tudok írni, mert nekem kell irányítanom, megszólaltatnom őket.
Miben más a forgatókönyvírás, mint a könyvírás?
Leginkább a technikai része eltérő. A forgatókönyv vagy a storyline írását általában írócsapatban csináljuk, ezt szeretem a legjobban. A csapatmunka tele van rengeteg nevetéssel, jó pillanatokkal és megvilágosodással. A regényírás ezzel szemben egy magányos, sokkal lassúbb folyamat, a történetet kis mozaikokból rakom össze írás alatt. Nekem csend kell, nyugalom, egyedül kell lennem. Az írás egy magányos procedúra, míg a forgatókönyv- és a storyline-írás közösségi.
Újságíróként aktuális társadalmi problémákkal foglalkozol, íróként a könyveid világában dolgozod fel ugyanezeket. Akadt téma, amelyről először azt hitted, „csak” cikk lesz belőle, de végül regénnyé nőtte ki magát?
Az Arccal a hóban című könyvem egyik egyfelvonásos drámájának az alapja egy újságcikk. Nem az én cikkem, csak olvastam. Egy nőről szólt, aki a kerti wc-ben szülte meg a kisbabáját, és a cikk alatt jöttek a kommentek, hogy „Milyen nő az ilyen?” Akkor éreztem először, hogy ennek a nőnek a szájával akarok megszólalni.
Ez az egyik legfontosabb számomra, hogy olyan karaktereket szólaltassak meg, akikre nem figyelnek, akiket nem hagynak beszélni.
Mögé akarok nézni, hogy milyen mély fájdalom és elkeseredettség lehet egy ilyen tett mögött.
A fantasy mint irodalmi műfaj évtizedek óta népszerű – különösen a tiszta, heroikus formája (mint például A Gyűrűk Ura). A te fantasyd viszont más: a mindennapok rutinjait és apró mozzanatait – például a „láthatatlan emberek” és a mozaikcsaládok életét vagy a válást – választod témául.
Azokat a területeket írom meg, amelyeket fontosnak tartok. Szeretem a szívfacsaró, fájdalmas témákat. Szabó T. Anna Szilánk című versének az utolsó sora az, hogy „Csak olyat írj le, ami szúr és meglep. Csak azt, amihez nincs erőd, se kedved.” Ezzel értek egyet.
A jövőben más műfajokban – például krimi, sci-fi vagy történelmi regény – is szeretnéd kipróbálni magad?
A történelmi regényhez kutatni kéne, az nekem nem megy. Krimin már gondolkoztam, de nem mertem még belevágni, mert nagyok lennének magammal szememben az elvárásaim. A sci-fi-hez nem tudok eleget, de a műfaj izgalmas, szeretek kötetről-kötetre új témákkal kísérletezni, úgyhogy ezt a zsánert nem vetem el.
A D.A.C-sorozat súlyos társadalmi problémákat dolgoz fel a tinédzserkori terhességtől a rasszizmuson át a toxikus párkapcsolatokig. Nem tartottál attól, hogy emiatt szigorúbban bírálják majd, mint ifjúsági irodalmat?
Mikor a D.A.C megjelent, akkor Magyarországon ez a típusú ifjúsági irodalom nem igazán létezett. Leiner Laura Szent Johanna Gimije élte akkor fénykorát, ami egy könnyebb olvasmány, de az is felvet különböző társadalmi problémákat.
Tudtam, hogy egy olyan könyvet, könyvsorozatot akarok írni, ami nekem is segített volna fiatalkoromban.
A megítélése érdekes volt, mert felmerült, hogy a kamaszok akarnak-e ilyesmivel foglalkozni? És a könyv hová is való? A kamaszkönyvek polcára? A problémaközpontú könyvekére? Akadtak az elején kérdések, de főleg szerették és üdvözölték.
A Massza című regényedet tíz éve írtad, de a központi témája, az online bántalmazás ma ugyanúgy aktuális, mint az eredeti megjelenés évében. Mi volt a célod írás közben?
Egy hónapig írtam – azért csak eddig, mert olyan mélységekbe mentem le Patrikkal, hogy azt éreztem, ennek minél gyorsabban véget kell vetni. Magyarországon akkoriban kezdték egyáltalán bármilyen szinten említeni a bullyingot mint jelenséget. Egy kanadai lány, Amanda Todd videója került elém, akit sokáig online zaklattak, és emiatt sajnos öngyilkos lett. Ez ihletett meg. A történetem főhőse egy fiú lett, mert arra gondoltam, hogy a fiúknak talán még nehezebb, ők nem is vállalhatják föl, hogy bántják őket, mert gyengének lennének titulálva. Sokszor nincs érdemi reakció a felnőttek részéről sem az ilyen helyzetekre. Nyilván próbálkoznak a segítségnyújtással, de ehhez befogadó készség kell, és rengeteg esetben ez nincs meg. Sajnos a téma valóban egyre aktuálisabb – erre akartam felhívni a figyelmet.
„Amikor a Masszát írtam, azt a lelkiállapotot képtelen lettem volna egy hónapnál tovább fenntartani” – mondtad korábban. Mennyire telepszik rád egy-egy könyv hangvétele írás közben vagy után?
Írás közben teljesen rátelepszik a gondolataimra a narráció. Nem tudok más szöveggel találkozni, nem tudok semmit olvasni, mialatt írok. Akkor pár hónapig úgy mászkálok, hogy minden apró mozaik a történethez illik. Erősen rám telepszik, de nem mindig negatív módon.
Sok olvasó visszajelzi, hogy a könyveid segítettek neki feldolgozni saját traumákat. Az írás folyamata segít megérteni a saját érzéseidet, gondolataidat? Vagy ez számodra szigorúan „munka”?
Abszolút segít. Mind a saját érzéseinket akarjuk valahogy feldolgozni, kiírni. Aztán azon kapod magad, hogy nemcsak magadról írsz, hanem elkezded kiszervezni a fájdalmad, a gondolataidat egy külön történetbe, egy külön versbe.
Professzionálissá az teszi az írást, hogy ki tudod tenni ezt a csomagot, és el tudsz tőle távolodni annyira, hogy már ne rólad szóljon.
A 2024-ben megjelent Nem hagylak itt hasonló játékot játszik, mint a Massza. Egy interjúdban említetted, hogy a regényt részben az oktatási sztrájkok inspirálták. Az elmúlt évek magyar közoktatásának egyik problémáját – a mobilhasználatot – viszont megelőzte, nem meglovagolta az írásod. Hogyan reagáltál, amikor megtudtad, hogy amit leírtál, az valósággá válik?
Amikor kiderült a telefontilalom, váltottunk a szerkesztőmmel egy döbbent messengerüzenetet, hogy „baszki, ez most tényleg megtörtént”, de akkor ennyire nem tudatosult bennem. A disztópiákban a hatalmat képviselő szereplőnek, vagy magának a hatalomnak hasonló eszközei vannak. Egy népet úgy lehet kordában tartani, hogy folyamatosan megfélemlíted, eléred, hogy fenyegetve érezze magát, és akkor azt csinálja, amit akarsz. Ez egy ősrégi recept, azért tudtam ezt így előre leírni, mert a hatalmon lévők nem tudnak máshová nyúlni. De meglepő volt látni, hogy tényleg bekövetkezett.
Honnan jött a karkötő gondolata, hogy szín szerint választod el az embereket?
A férjemmel beszélgettünk erről, az ötlet tőle származik. Kellett egy eszköz, ami alapján megkülönböztethetőek ezek a csoportok. A karkötők pirosak, fehérek és zöldek, tudtam, hogy elég nyilvánvaló, de nem bírtam neki ellenállni. A lényege, hogy legyen, ami megkülönbözteti, megjelöli őket, amit nem lehet levenni, eltávolítani magadról.
Miért pont a piros a legalsó szint, holott a magyar zászlóban az van legfelül?
Valóban az van legfelül. Ahogy Petőfi Sándor is írta, „Habár fölűl a gálya, / S alúl a víznek árja, / Azért a víz az úr!” A víz mennyisége mindig több, mint egyetlen gálya, és ha a víz egyszer tombolni, csapkodni kezd… az végül megindul. Mindemellett a piros a szenvedély, a tűz, a forradalom színe.
Nemcsak az aktuális társadalmi problémák, de a kortárs irodalom is nyomot hagy a munkáidon. A márciusban elhunyt Nádasdy Ádám Maradni, maradni verséről egyből tudtad, hogy az lesz az Ezek voltak az apák mottója?
Az első könyvemtől kezdve írok mottót. Kiskoromban a legtöbb könyvbe, amelyet olvastam, írtak mottót, és belém égett, hogy „ez kell”! Marhára nem kell, de én mániás vagyok ebben. Perei Vivien Málnaszörp című versének az utolsó sorával történt még ez, ami a Nem hagylak itt mottója. „Szeretni és szabadnak nevelni – ez az utolsó lázadás”. Meghallottam, és végigfutott a gerincemen, hogy „ez az”.
Az F mint című könyved is nehéz témákat dolgoz fel, mint például a családon belüli erőszak – még ha nem is fizikális a bántalmazás. Ez napjainkban sokszor a felnőtt irodalomban is tabunak számít. Nem féltél a fogadtatástól, a kritikáktól?
Mindig rettegek, de nem azért, mert nehéz témákról szól. Az író ilyenkor mindig attól fél, hogy nyomorpornónak fogják tartani a könyvét. Hogy annyit fognak belőle látni, hogy „jaj, de nehéz ennek a nőnek az élete”. És nem azt, amit ezzel ki szerettem volna fejezni.
Olyan hangot akartam megszólaltatni, akiben nem elsősorban a nyomorúság vehető észre, hanem aki közben vagány, álmokkal teli, aki attól, hogy ott van, ahol, nincs elveszve.
Csupán mert valaki nehéz helyzetben, nehéz körülmények közt él, nem jelenti azt, hogy bármilyen szinten alsóbbrendű lenne. Ugyanúgy álmodozik, vágyakozik, szerelembe esik. Lehet, hogy csak egy akciós újság fölött álmodozik, de álmodozik.
Az F mint cím játékra hívja az olvasót, elgondolkoztatja a behelyettesítésről. A megoldás lehet akár a főszereplő karakterek neve, esetleg olyan szavak, mint a „félelem”, „feszültség” vagy a „feledhető”. Számodra mit jelent az „F”?
F mint félelem, frusztráció, feleslegesség, esetleg fájdalom. F mint Fema, mint Fip. Egy kicsit minden.
A különleges névválasztás nemcsak az F mintre jellemző. Fema, Fip, Baldvin, Alda, Kele… ezek nem szokványos nevek. Honnan kapják a nevüket ezek a karakterek?
Az olvasóim néha nem értik, mi az, hogy „Rami”, „Domos”, „Hedvig”, pedig ezek mind létező magyar nevek. Szeretem a beszélő neveket, szeretem őket alkalmazni. A könyveimben elég gyakran beszélő nevek jelennek meg. A Fema az a femina, a nő, a női karakter. A Bitter Bálintban a Bitter a keserűt jelenti. A Rami, a Ramóna a védelmező.
A D.A.C.-sorozat a young adult műfajába sorolható, míg a többi írásod – mint például az Ezek voltak az apák, a Massza vagy az F mint – idősebb korosztálynak szólnak. Mi motiválta ezt a váltást?
Mindig az motiválja, hogy az adott témát, az adott történetet milyen eszközökkel tudom megírni. A felnőtteknek szóló szövegeim olyan formát kívántak meg. Például az F mintet nem lehetett ennél finomabban papírra vetni. Fontos számomra ifjúsági szerzőként, hogy mire érzékenyek a fiatalabb generációk, és ezt szem előtt kell tartani, de azt éreztem, ezt csak így lehet teljesen átadni.
Mennyire követed a könyveidről szóló kritikákat, blogposztokat, moly-értékeléseket? Volt, hogy egy kritika, mélyen elgondolkodtatott, esetleg megváltoztatta az alkotói módszeredet?
Rendszeresen követem, rettentően visszajelzés mániás vagyok. Hetente egyszer ráfrissítek a nevemre a Google-ben, és megnézem, valaki írt-e visszajelzést. A molyon többször is, mint egyszer. Az alkotói hiúságon túl azért is, mert az írók kevés közvetlen visszajelzést kapnak.
Izgalmas, hogy hogyan, milyen különféle módon olvasunk, mit veszünk észre egy szövegben.
A kritikát a szeretet megnyilvánulásának érzem – egy bizonyos szintig. A jóindulatú kritikát mindig úgy fogtam fel, hogy az illető, aki megírta, azt akarja, jobb legyek.
Ha választhatnál, melyik művedből látnál legszívesebben egy sorozatot vagy mozifilmet?
A Nem hagylak ittből. Amikor a színpadi változatot csinálták Czukor Balázsék, akkor is láttam, hogy milyen jól mutatott. Ezt filmen végképp jól meg lehetne csinálni.
Ha itt állna most előtted az egyik karaktered, ki lenne az, és mit mondanál neki?
Alexa az Ezek voltak az apákból. Megfognám a kezét, és azt mondanám neki, hogy minden rendben lesz.
Mit tanácsolnál egy olyan személynek, aki most akarja elkezdeni az írást?
Növesszen vastag páncélt, és őrizze meg az idealizmusát, ne hagyja magából kiírtani, mert meg fogják próbálni. Mindig legyenek ötletei, olvasson rengeteget, és fogadjon be történeteket. Írjon, gyakorolja az írást, és hibázzon sokat, hiszen senki nem lesz tökéletes elsőre. Ne akarjon izzadva publikálni, várja meg, amíg olyan minőségű szöveget tud kiadni a kezéből, amit büszkén lát viszont online vagy nyomtatásban.
A jövőre nézve mik a terveid? A Bonobó-sorozatra koncentrálsz, vagy várható más megjelenés is?
Igen, ezerrel erre koncentrálok. Akadnak még egyéb ötletek, de most ezen a sorozaton kívül még egyik se olyan, amit ennél szívesebben írnék. Tavaly megkaptam a Térey-ösztöndíjat, ez azt jelenti, hogy még másfél évig szabadon alkothatok – ebben az időszakban próbálok majd annyit írni, amennyit csak lehet.
Borítókép: Szöllősi Mátyás
